Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - "Költészet és valóság" - Kolozsvári Grandpierre Emillel Tegnap című regényéről beszélget Kabdebó Lóránt

Regényedből tudjuk, hogy a kényszer hatására doktoráltál.

Amint bizonyára tudod, a (bölcsészettudományi doktorátus semmire sem képesít. Főiskolai végzettség szakmai képesítés nélkül. Tehát végeredményben szemfényvesztés volt. Ha tanári oklevelet szerzek), az igen, az mesterséget adott volna a kezembe. Ám én nem akartam tanítani, második elemista koromtól kezdve írónak készültem. Abból, hogy ilyenformán becsaptam apámat, abból ahogyan ő becsapta magát, a Székelyföldre küldött román nyelvet tanulni, Franciaországba egy nekem semmiképpen nem való mesterséget — apámra nézve nagyon előnytelen következtetéseket lehet levonni. Igazságtalanság volna pusztán a velem kapcsolatos döntések alapján rajzolni meg apám arcképét. Kivételes egyéniség volt, kivételes képességekkel, sőt nyugodtan állíthatom karizmatikus egyéniség, varázsa még mindig elevenen hat nemcsak azokra, akik személyesen ismerték, hanem olyanokra is, akik csupán a hírét hallották. Hogy másra ne hivatkozzam, kiváló jogászként tartották számon, s ha a család nem úgy határoz, hogy Pestre költözködjünk, a szegedi egyetem jogászprofesszora lett volna, a kar meghívta. Az átlagosnál sokkalta eszesebb és sokkalta műveltebb volt, de alapjában német műveltségű. Nékem pedig az a megfigyelésem, hogy a német műveltség magyar közegbe ágyazva, többnyire irreális eredményeket fiadzik. Hogy nevetséges példára hivatkozzam, nálunk a rendetlenség és a rendreutasítás párhuzamos jelenség. Egy német módra példaszerűen megszervezett hivatalban, üzemiben, kereskedésben jogos a rendre utasítás — de csak ott, a szervezetlenség káoszában semmiképpen. Politikai gyökered is vannak a középosztály irreális gondolkodásiának, a grarvamenális jogi szemlélet — erre Szekfü Gyula hivatkozik. A fő ok azonban pedagógiai rendszerünk, ami máig torzképe a henbarti pedagógiának. ÍEz a magolásra és tekintélyre alapított oktatási rendszer nem az igazságok föltárására ösztönöz, hanem épp ellenkezőleg .képtelenné tesz — kivételek mindig és mindenhol vannak — a tapasztalatok szerzésére. Sommer, aki az epinali iskolában tanárom volt, ha valamit fontosnak tartott, ekként figyelmeztetett rá: — „Ezt, kérem jól jegyezzék meg, mert a következőkben nagy hasznát fogják venni.” De meg sem fordult a fejében azzal venni rá tanítványait a különféle technikai eljárások elsajátítására,, hogy ez kötelességünk, vagy mert ez és ez azért igaz, mert XY nagy tekintélye szentesíti igazságát. A tekintélyt alapú oktatás megzavarja az egyén és a külvilág közötti egészséges kapcsolatot. A tekintélyi alapú oktatásban, amint a Tegnapban írtam a tárgynak nyoma vész. Az ismeretet képező tárgyak valamennyi osztályának. Apámat minden valószínűség szerint a henbarti tekintélyi elv akadályozta meg abban, hogy megtárgyalja velem és másokkal kiküldetésemet az ókirályságba, ahol megtanulhattam volna románul. Minden bizonnyal ráeszmélt volna terve megval.ósíthatatlanságára, ha tájékozódik egy textilesnél, ha beszól az osztályfőnökömmel, vagy egyszerűen belenéz a bizonyítványomba, amiből kiderült .volna, hogy a sporton kívül egyedül a magyarban értem el az átlagnál jobb jegyet, pontosabban a fogalmazásiban tűntem lka. Egy eltorzult műveltségből eredő rossz módszer terelte járhatatlan útra, szorította zsákutcába. Elvégre mi nagyon is fecsegő nép (vagyunk, nem szófukar északiak. A .baj az, hogy mindenről gátlástalanul nyilatkozunk, kivéve az emberileg fontos kérdéseket, mert azokat tabuiként tiszteljük.

Mindezekből az a következtetés kínálkozik, hogy a Tegnap egy küzdelem története, aminek társadalmi vetületét te magad megadod regényedben: — „Voltaképpen tehát nem apa és fiú állott egymással szemben, nem is két nemzedék, hanem egy társadalmi osztály irreális, talán az egész világon páratlan szelleme akarta a maga akaratát érvényesíteni egy szakadár ellenében.”

Ez a szakadár én voltam, amint hogy mostanság is szakadár vagyok. A küzdelem évékig folyt és én ebben a küzdelemben csatát icsata után vesztettem.

Csatavesztésekről beszélsz, de arról nem, hogy ezeknek a vesztett csatáknak az árán jutottál el a végső győzelemhez, ezeknek az árán lettél író, ami mindenkor akartál lenni, és valószínűleg jobb író, mintha nem kellett volna évek

300