Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - Császár István: Gyilokjáró (elbeszélés)

Saha nincs, de a személyisége olyanná alakult, mint egy műviésznek; munkahelye nincs, leszázalékolt nyugdíjas, délelőtt elmegy otthonról nagyon rendesen öltözve, és csak este tíz után jön haza, ahogyan ő mondja, „szervezéssel” foglalkozik, különböző magas hivatalokba és drága szállodákba jár, ahol az ismerőseinek színház- és mozijegyeket szerez, némi önkéntes borravalóért. Rengeteg ismerőse van, akikkel jó barátságban van, és eltársalog mindenféléről. Jellemző, hogy miág a Hilton játékkaszinójába is beengedik, mert ismer két ottani pincért, akik az Intercontinentalból kerültek oda. Olyan ő, mint a Shakes- peare-drámák mindentudó bolondjai.

Mari úgynevezett szűz. Ez régebben sókat foglalkoztatta, ma már kevésbé.

— „Te, Zoli, egy orvos azt mondta, hogy nekem szexuálterápiára lenne szükségem, hogy azért vagyok ilyen bolond, mert szűz vagyok. Az Intelben van egy pincér, aki mindig azt mondja, hogy csak feküdjünk össze. Mit gondolsz, lefeküdjek vele? De én csak cukkolom. Pedig néha azt hiszem, jó lenne, ha lefeküdnék valakivel... Te mit gondolsz?”

—- „Feküdj le valakivel...”

— „Jaj, Zoli, csak úgy félek. Az egyik szálló üzletvezetője meg néha átölel, és azt mondja: »Na, Mari, jön velem szobáira?-“ De csak hülyéskedik velem. Én meg cukkolom. Mert szeretném is, de félék ... Á, nem kell nekem... Pedig néha jó lenne ...”

Mari tulajdonképpen fél a bizonytalan társadalmi helyzete miatt; fél attól, hogy mi lesz vele, ha anyámék meghalnak; fél miniden tárgyiasultan szoros kötődéstől, a kiszolgáltatottságtól, tudja, hogy csak korlátozott mértékben jogi személy.

Marikában sok velem rokon vonás van.

Ha anyámiék meghalnak, elsősorban Zsuzska húgom és én fogjuk megvédeni a jogait. Mi fogjuk biztosítani, hogy a lakájban maradhasson. Ezt ő is gyakran emlegeti, bár soha nem mondtuk neki, sem másnak.

A nagy forgalmú alkalmakkor segít a piacon valamelyik Gügye-gyerek a házastársával, sokszor valamelyik gyerek apósa vagy anyósa is. Az egyik osztályvezető volt egy pártintézménynél, a másik forgalmi előadó a nyugdíjazásáig.

Mi, Gügye-gyerekek, valamennyien ügyesen árusítunk. Anyánk külön fizet érte, nem is keveset, pedig azt is beszámítja, amit ellopunk. Na nem túlságosan szemérmetlenül csináljuk, Anyánk úgy vél-ekédi'k, hogy „Mit bánom én, legalább nékik legyen meg mindenük.” Anyánktól nehéz nem lopni, már csak azért is, mert mi, Gügye-gyerekek tudjuk, hogy „amit én nem rakok el, azt elharáosolja a többi.” És ez bizony, szentigaz.

Mostanában délután négykor megérkezik a piacra Piroska húgom a férjével. Szüleim nagy nehezen hazaimenmék, taxiival. Elég közel laknak a piachoz. A sofőrnek tíz forint borravalót adnak. Nehléz nap után apám nekitámaszkodik a lépesőbázb'an a korlátnak, amíg a liftre várnak, sápad-dzzad.

— „Micsoda lehetetlen ember! — mondja Anyánk, mintha valakihez beszélne. — Hiába mondom neki, hogy jöjjön haza pihenni.”

Anyánk úgy állapodott meg Pirosikáékkal, hogy amikor ők árulnak, a haszon az övék, neki csak a virág nagybani vételárát adják oda. De az otthagyott virágokat nem számolja meg, mert mi Gügyék, mindannyian megbízunk egymásban, és feltétlenül tisztességesek vagyunk, ha elég pénz van a zsebünkben. Piroskáék a megállapodás alapján is többet keresnek, niint a munkahe785