Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Császár István: Gyilokjáró (elbeszélés)
lyükön. De Anyáink, akii minden gyerekét szereti és figyelemmel kíséri, azt mondja hazafelé a taxiiban apámnak: — „Szörnyűek ezek a Piroskáék. Nem elég, amit adok nekik, még a szememet is kilopják.” De Piroskóéknak nem szól, hogy ne jöjjenek többet. És már megint arra kell hivatkoznom, hogy mi, Gügye-gyerekek nemes- lelkűek vagyunk, és nagyon szeretjük Anyánkat. Amikor kórháziba vitték, mert hirtelen leesett a vörösvérsejt-száma, általános mozgósítás kezdődött közöttünk. Én például rögtön felhívtam egy magas beosztású ismerősömet az Egészségügyi Minisztériumban, hogy segítsen, amiben lehet. Ennek köszönhetően Anyánkat a legjobb orvosok kezelték, a legnagyobb figyelemmel. Az első leletek után minisztériumi ismerősöm felhívott, és mondta, hogy el kell készülni a legrosszabbra is. Arra következtetett, hogy Anyánknak fehérvérűsége van. Aztán kiderült, hogy nem. Anyánk vérátömlesztést kapott és vérképző gyógyszereket. Mindennap ott volt nála az egész Gügye-család, megtöltöttük az egész folyosót, és még mindig újabb Gügyék érkeztek. Olyat még nem látott az a kórház. Akkora szeretetet, ami Anyánkat körülvette. Alig két hét múlva haza is engedték. Egy kicsit még sápadt volt, de hamarosan megint a piacra ment. Még szerencse, hogy holtszezonban történt az egész, télen, halottak napja és karácsony között. Mert a karácsony... az igen! Utána úgysem érdemes két hónapig kimenni a piacra. Anyánk és apám ilyenkor elutaznak üdülni a pártüdülőbe, Piroska férjének a szüleivel, az ő közreműködésükkel. Mindig nagyon jól érzik ott magukat. Anyánk mesélte, hogy egyszer, amikor Dobogókőn sétáltak, szembejött velük Kádár János a feleségével. — „Gondoltam, köszönök neki. »Jó napot«, mondtam. A Józsi is köszönt neki. ő pedig elmosolyodott ott, a felesége mellett. megemelte a kalapját, és ő is visszaköszönt: »Jó napot«. Ugye jól tettem, fiam?...” Ezzel Rév Zoli befejezte történetét. Csendben ültünk az üres lakásban. Ezúttal még azt sem kérdeztem Rév Zolitól, hogy miért nem írsz, te bolond. 786
