Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - Császár István: Gyilokjáró (elbeszélés)

személlyel, hanem mint jelenséggel, megtestesült eszmével. Első gyerek voltam a családiban, apáim rajtam élte ki minden nevelő szándékát. Eltorzított élete vakká és tudatlanná tette azzal szemben, hogy miit tesz, amikor megaláz. Gyermekkoromban gyűlöltem, ma már neheztelést sem érzek Iránta. Életem semmilyen kellemetlenségéért nem haragszom senkire, mert eddig mindet túléltem, néha egyenesen hálás vagyok, amiért néhány évtizedes, életnek nevezett tanulmányú tam során annyi különös élmény adatik nekem. Apám egyébként a gyengeségénél fogva alkalmatlan arra, hogy rossz legyen, ő csupán olyan, aíkát a Gügyeség valóban saját képmására teremtett. Az ostobánál megfelelőbb kifejezés ,rá a botor.

— Ha rajtad múlt volna, ma is ott élnénk a nyomorban — szokta Anyánk mondani, de nem veszekedve, hanem kaján elégedettséggel, mert nem maradtunk ott a nyomorban.

Apám egy cselédlány törvénytelen gyereke. A szerencsétlenségében gonosz anyja gyűlölte. Amikor kisgyerekként kenyeret kért tőle, a falusi udvaron egy fáihoz kötözte és áztatott kötéllel addig verte, amíg a szomszédok közbe nem avatkoztak. Márpedig a vidéki emberek még ma is elég türelmesek a szomszédság családi ügyeivel kapcsolatban, különösen ami a gyereknevelés világszerte elterjedt egészséges módszereit illeti. Érdekes, de hosszadalmas volna annak elemezgetése, mi késztet szinte minden embert arra, hogy a gyerekeit és általában a gyerekeket kínozza. Csak a haláltábcj'pkról szóló leírásokban találunk olyan irracionális kegyetlenkedéseket, amiket gyerekek ellen naponta elkövetnek.

Ez a nagyanyám, amikor apámat egészen fiatalon suszterinasnak adta és elment megnézni, hallotta, hogy a mester felesége éppen azt kérdezi apámtól, mit enne másnap ebédre, akikor rögtön elhozta apámat arról a helyről, mert nem hagyhatta, hogy azzal a szarossal úgy bánjanák, hogy még kívánságai is lehessenek, és elvitte egy szigorúbb mesterhez. Nagyanyám tehát, áki az életet kegyetlennek és gyötrőnek tapasztalta, igyekezett a gyerékét úgy nevelni és neveltetni, hogy kibírja az életet.

Apám, ha jót tesz valamelyikünkkel, rendszerint rejtegeti és szégyelli.

Anyánk is apa nélkül nevelkedett, de homályosan emlékszik az apjára, aki rögtön az első világháború után kivándorolt Amerikába, ahol feltehetően szerencsésen alákult az élete, de végül megszakított minden kapcsolatot az ittmaradt családjával.

Szüleim már fiatalon Pestre kerültek, és egymástól függetlenül mindketten betévedtek az Üidivbadsereg gyülekezeti helyiségébe, valahol a Dohány utcában, a harmincas évek elején és ottragadtak.

— Miért? — kérdeztem tőlük nemrégen.

Apám a lehetetlen kérdésemtől kedvetlenül mondta: — Mert még emberi módon beszélni sem tudtam addig. Azt is ott tanultam meg. Ott lett belőlem ember.

Anyám: — Társaság volt. Fiatalok. — Ügy éltünk mi édesanyámmal, az öt gyerek, hogy nem ismertünk senkit Pesten ...

Hamarosan mindketten úgynevezett ÜídMhadsereg-tisztek lettek. Biblia- iskolára jártak, apám angolul, anyám németül tanult egy keveset, és mindketten zenélni.

Szüleim az Udvhatíseregnél ismerték meg egymást. Ott házasodtak össze, de néhány évvel a születésem előtt otthagyták a társulatot, mert bizonyos „testvérekkel” ellentétbe kerültek, és főleg apám egy ma is létező másik

776