Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Császár István: Gyilokjáró (elbeszélés)
szektában találta meg az Istent, aki neki nem volt más, mint a mindig keresett apa. Jellemző apai nagyanyámra, hogy a haláláig sem árulta el apámnak, hogy ki az apja, pedig az őt mániákusan érdekelte. Mostanság úgy mondják ezt, hogy benne remélte megtalálni az önökké bizonytalan identitását. Ma már nagyon ritkán jár apám a gyülekezetbe, megöregedve úgy viselkedik, mint akinek meghalt az apja, akinek csak időnként látogatja a sírját. Anyám nem istentagadó, de soha nem megy a gyülekezetbe. Érdekes elgondolni, hogy mi lett volna, ha annak idején, szántén véletlenül, a Szocialista ifjú Munkások gyűlésére vetőidnek be. Messzire vezető elképzelés, de annyi biztos, hogy apámat lecsukták volna a Rákosi-konszakban, vagy ő csukott volna le másokat. Anyánk viszont ma a „központi akarat” magas beosztású képviselőjeként a szociálpolitikai ügyeket irányítaná. Családunk múltjáról ezúttal röviden csak annyit, hogy elképzelhetetlen nyomorúságban éltünk, a gyerekek egymás után születtek, a háborút kalandosan átvészeltük, apám katonaszökevény volt, és ráadásul egy zsidó asszonyt és a fiát rejtegettük, de a Mennyei Atya vigyázott ránk. Később egy ideig jól ment sorunk, mert Anyánkat már akkor vonzotta a kereskedelem, és bel- sőrósz-kereskedést nyitott. Általános iskolás koromban én is 'Ott árusítottam, télen könyékig nyiúlkáltam a pacal-os hordóba, aminek a tetejét jég ibarítoitta, szóval igazán jól ment a sorunk —, később ismét nehezen éltünk, de az akkori idők jóvoltából mindannyian tanulhattunk, egyik unokaibátyám ÁVH-s tiszt lett, a miásilk „szakérettségi” után orvos. Végül eljutottunk a mai állapothoz. — Amennyire én isimerlek, most (fogold abbahagyni — mondtam Rév Zolinak, aki tőle egészen szokatlan megütközéssel nézett rám. — Miféle mocskos kritikai szellem ez? — kérdezte. — Semmi, semmi — mondtam —, de ahányszor mesélsz valamit, az elején minidig azt érzem, hogy -ugyan mi a közöm ezekhez a zagyvaságoikhoz.. . Mint most is. Elkezded kiforgatni a Bibliát, aztán hetet-havat összehordasz valami Üdvhaidseregnől, aztán érzelmes képet festesz a szüléidről... — Na és? — kérdezte Rév Zoli. — Azt hiszed, az élet a te felfogóképességedhez szabott együgyű regény? — Dehogy hiszem. Éppen az az érdekes, hogy te nem befejezni szektád a történeteidet, hanem csak úgy egyszerűen abbahagyni. És olyankor már legszívesebben kérlelnélek, hogy még, még, mondd tovább ... — M-ondöm. Anyánk hetvenegy éves, maszék virágárus egy jóforgalmú piacon, a hetvennégy éves apámmal együtt árusítanak, öt gyerekük van. Mindegyik felnőtt. Égy negyvennégy éves lány, Marika kivételével, mindegyik házas, mindegyiknek van gyereke: Zsuzskának három lánya, Mroskáéknak egy fiuk, Bertalanéknak egy fiuk, egy lényük, magamat kihagyom a felsorolásiból. A szőkébb család tehát elég népes. Mindegyig gyereknek rendes állása van, a különleges helyzetű értelmiségitől kezdve a művezetőig, valameny- nyd a társadalom megbecsült tagja, még Marika is, aki gyerekkori idegbetegsége miatt munkahely nélkül dolgozik (közönségszervező). A fizetésük rendes, vagyis fedezi a .mindennapi, átlagos szükségleteiket, de mindent, ami ezen felül van, Anyánk virágüzletének j övedelméből vesznek. Anyánk vesz nekik rádiót, televíziót, fizeti a beugrót lakásra, ő ad pénzt ,új mosógépre, vagy ha éppen arra támad kedve valamelyik Gügye-gyereknek, kocsira, nyaralásra vagy olyan tévéihez kapcsolható készülékre, amivel az unoka különböző játékokat játszhat a képernyőn. Az apró ajándékokat, amik névnapon, 777
