Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Lőrinczy Huba: Egy modern pikaró kallódásai (Bólya Péter prózájáról)

kább a keresésé, 'mintsem a megtalálásé. S mégis: szinte minden együtt 'van itt, mi kibomlik, főszerephez jut utóbb. Kétarcú gyűjtemény ez: összegez máris, ámde jobban előlegez. Több szempont is kínálkozik a vizsgálódáshoz; hármat emeljünk ki ezúttal közülük.

Az eltűnt szoba novellái: megannyi variáció a vesztett illúziók témájára. Nem csupán egy szoba tűnt el itt, vele együtt omlott a semmibe a biztonság, a felhőtlen gyermekkor, a harmonikus otthon idiilje, a felnőtt, magára eszmélt emberhez méltó célok, létformák és kapcsolatok esélye és hite is. Helyén zűrzavar és nyugtalanság, az önfeladás vágya, a világ kétségbeejtő kisszerűségének vagy (mi ezzel majdnem ekvivalens) abszurditásának élménye komorlik. A kiábrándulás stációin kalauzolnak végig a könyv ciklusai, jól kivehetően alkalmazkodván a kronológiához. Folyamatként tárul itt elénk, mi a későbbi könyvekben inkább már eleve adott létállapot; oksági összefüggésekben tűnik fel még, mi jobbadán nélkülözi utóbb a kauzalitást. Jelzi a ciklusok rendje, a kötet megszerkesztettsége Bolya szándékát: egyként kívánja adni hossz- és keresztmetszetét az illúzióhiánynak. A gyermek gyanútlan boldogsága törik elsőül darabokra, az ifjúkor, majd a felnőttség traumái, csalódásai következnek, s a sort a művésziét gyötrelmei-felismerései zárják. S — riasztó perspektíva — ott lappang mindenütt a magánsors reménytelensége, a pusztulás, megsemmisülés lehetősége, hogy kibukjék már a gyermek szepegő kérdésében is: „Lehet... lehet, hogy én is meghalok? ...” (A sereg futása). Jóllehet a ciklusbeosztás nem feltétlenül gáncstalan és következetes (egy gyerektörténet és két művésznovella — a Bál és a Kocsiút — nyilván figyelmetlenségből tévedt csak Az udvar közepe c. „fejezetbe” például), erős fegyelem és logika munkál a könyv egészében. Ütőn vannak máris Bolya Péter hősei, bolyonganak valóságosan avagy jelképesen, a világban vagy önmagukban, szabadulni akarván, de hasztalan, csüggesztő élményeiktől, a nihil döbbenetétől, a céltalanságtól. Az „ismeretién bírtok”, a gyermekkor elveszett édene incselkedik sokukkal, egyedül lehetséges menedékként, kínálva az újrakezdés csábító esélyét. Nem a szerző szürrealisztikus hajlandóságai vetülnek ki e részletekben, hanem egy vágykép, egy nagy sóvárgás materializálódik bennük. S vissza-visszatérő futamoktól körré teljesül, még inkább rondóformát ölt a kompozíció. A könyv,, amely a gyermeki idill, ártatlanság tűn tét panaszolja nyitányában és meg-.megidézi utóbb is a naiv hitek, szép illúziók élfoszlásának idejét, eme vallomásos passzussal záródik: „Repülünk. Nemsokára leszállunk az ismeretlen városban. Egy kerek szemű, bizakodó arcú kisfiú száll ki majd a gépből, és elindul, hogy barátjává avassa a város házait és lakóit” (Kispilóta).

Századunk irodalmának ismerős s nagyon jellemző nosztalgiája ez, befuttatva az álmodó gyönyörködés, a melankólia, a rezignáció zománcával. A számtalan lehető példa közül most csak egyet párhuzamként, Rába György megejtő szépségű verséből:

„Mint kanyarban úgy suhansz el pufók fej 'kifogyhatatlan díszszemlén a fák kezem nem tud kiinteni a képből engedjetek az üvegfalon át”

(Üzenet a gyermekkorba)

S mert a visszatérés, az újrakezdés lehetetlen, kíhamvadtak jóvátehetetlenül az illúziók, az önpusztítást, önsorsrontást választják gyakorta Bolya hősei. A dacos, hivalkodó cinizmus felületi rétege csupán e novelláiknak. Fájdalom, becsapottság, kifosztottság-tudat búvik meg mögötte többnyire. Álomba, öncsaló fantáziaképekbe, olcsó szeszek és szerelmek mámorába menekülnek a lét kihívása és sivársága elől a kötet szereplői. Kallódnak, feladják magukat, kevés lehetőségüket is téko- zolják. Akad, ki ibelebékül az őrjítő egyformaságba (Egyszerű vasárnap), akad, ki „a társadalmon kívül bitangol” (Ady). Életcsőd így is, úgy is. Csak a művész az, ki „...egyetlen lépést sem tud megtanulni a körülötte forgó álarcosbálból” (Kocsi580