Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Lőrinczy Huba: Egy modern pikaró kallódásai (Bólya Péter prózájáról)

út), csak ő az, ki az alkotással fölébe kerekedhet a káosznak. Így a könyv utolsó novellái, kivált a Bál, A borókaerdő és A síp. A közbülső pl. „találkozás egy fiatalemberrel”, a züllésbe, önfeladásba hívó másak énnel. S a hasonmás színes fantazmagóriái kijózanítanak inkább, mintsem elkábítanának; az íród lét vonzása bizonyul erősebbnek. Megfigyelője lehet csupán a művész a többiek szédült és harsány nyüzsgésének, a nagy, „farsangi” maszkabálnak, nem övé a .jípszfejűek” alantas és önfeledt „boldogsága”. Neki küldetése van, ő csak önmagáé és formálódó alkotásáé; teremt — maigát legyedül ekként közölheti. A Imű az egyetlen és autentikus kapocs, kounttmmiikációs tehetőséig közte és a világ között. A Bál és A síp sugallja mindezt, involválva máris Bolya valamennyi művésztörténetének állandó kollízióját: a kivonulás és a visszatérés egymást kizáró és kiegészítő vágyait. Nem más a legérettebb Peíbárt-variációk vallomása sem. Mélyre merülni a lét empíriájában, s kiszakadni belőle, művé formálván a tapasztaltakat: ezt a dualizmust éli meg Hesse Goldmundja is, s e két pólus hatalma nyűgözi (váltakozó intenzitással) Bolya magánsorsát és művészetét.

Más .aspektusból is érdekesek Az eltűnt szoba novellái. Tüstént felötlik a későbbi művek ismeretében, minő iveszedeimeket tartogat a szinte kizárólag autobiog- rafikus ihletés. Itt még csak egy-egy önismétlés, átfedés jelzi Bolya invenciójának határait, utóbb túl gyakorivá — néha kínossá — válik ez. Írónk élményamyaga mély, de szűkkörű, s leválni róla képtelen lévén, ebből „gazdálkodik” csupán, ezt variálja-stilizálja mindmáig. Az eltűnt szoba számos darabjával, kisebb-nagyobb részletével, egy-egy jól bevált alkotói fogásával lesz majd találkozásunk. Az itt még önállóan létező epizódok egy nagyobb kontextus részévé válnak némelykor. A vihar szeme c. ciklus három novellája — kivétel a Szökési kísérlet — szinte szó szerint beépül A veréb századik lépésébe, ötletek, helyzetek tűnnek elénk másszor, hogy későbbi írásokban kibontódjanak. A Gazsi egyik részletét (39—41.) — erősén átalakítva — A veréb századik lépésében, a másik kettőt (22—23., 31—35.) A felelős, illetve A védőirat lapjain látjuk viszont, s utóbbi kisregényhez a Guluka hagyatéka is (142—143.) szolgáltat némi muníciót. A négy lovas szituációja s a keresés- megvilágosodás mechanizmusa nemegyszer ismétlődik A felelősben (Hat pár cipő stb.), s már ugyané novellafiüzért idézi tóvedhetettenül a Kocsiút intonációja is. Folyta thatn ók.

Végezetül: poétikai-elbeszéléstechnikai szempontból csak kevés újdonsággal szolgál egyelőre Bolya Péter; tanítványa, folytatója még a hagyományos struktúráknak. Valósághűség, pontosság, határozott körvonalak jellemzik többnyire, csupán a kötet vége felé tünedeznek föl lebegő, erősen stilizált, szimbolikus töltésű, itt-ott Krúdyt idéző kompozíciók (Bál, Kocsiút stb.). Követi még a szerző a klasz- szikus novella sémáját, jelen van nemegyszer a boecaccioi tárgyiasult szimbólum (A kakas, Békafogás, A síp stb.), nem hiányzik a sorsfordulat. Könnyűszerrel kitapintható a főmotívuim akkor is, ha nem .akad dologi jelképe. Az elbeszélői nézőpont szerint narratív-aufctoriális megoldással ‘Csakúgy találkozunk a kötetben, mint én- foaimájú avagy épp perszonális előadásmóddal. Máris erősen vonzódik Bolya a fiktív napló-, levél- és beadvényműfajhoz (Málnáskertek vendége, A felperes, Felmentési kérelem, Levél és napló, Az udvar közepe, A síp), későbbi könyvek — A veréb századik lépése, A védőirat — lesznek a folytatói ennek. Akár utóbb, hiányoznak itt is a lélekelemző futamok és betétek, szituációkban, gesztusokban, párbeszédekben avagy belső monológokban vetül ki inkább a pszichikum. Felbukkan — előleg ez is — a tükörhelyzet fogása (A pincében, A borókaerdő), s szintúgy él már a könyv a „keverésnek”, az idősíkok gyors váltásának módszerével (Szökési kísérlet, Kispilóta). Jóllehet óvakodik szélsőségeiktől a nyelvhasználat, megvillan a szerző humora, iróniája egy-egy fordulatban, erős életszag árad a dialógusokból. A nominális stílus kedvelése pedig korántsem csak nyelvészeti okokból lehet fontos. Jelzője ez a sajátosság az ábrázolt világ statikus voltának, tükre a kontemplativ hajlandóságnak. Utal ekként Bolya világképére is. Bármi mozgalmas legyen a művek felszíne, áll a mély. Cselekvés helyett inkább a meditáció állapotában ragadja meg

581