Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXXIII. (életrajzi esszé)
SZÁRAZ GYÖRGY A tábornok XXXII. Az Előre hasábjain, ,1930 júliusában Bajcsy-Zsilinszky Endre válaszol egy birodalmi német újságíró kérdésére: „mi az oka, (hogy olyan láthatóan terjed az elhide- gülés a magyar társadalomban a németséggel és a német birodalommal szemben?” Bajcsy, mint írja, maga is sokat tűnődött e „furcsa és ezer év óta ibevégzetlen” viszonyon; most ás meg íkell küzdenie németországi diákévei szép emlékeivel, „a remek német hadseregről, a német katonáról” szerzett háborús benyomásaival. Aztán felpanaszolja, hogy egykor a ibismarcki Németbirodalom „több megértéssel volt a magyar nemzet (politikai szempontjai és érdekei iránt, mint Ausztria”. Igaz, akkor még „Nagymagyarország” volt, meg „Nagyaiusztria”, és fölfelé ívelt a bismarcki birodalom; ma viszont a trianoni veszteségek „megsokszorozzák a magyarsággal szemben jelentkező veszedelmeket, olyanokat is, melyeket a magyar birodalom a rendezett régi Európában tehetséggel ki tudhatott egyensúlyozni”. Ekkoriban kerül előtérbe ismét egy lehetséges francia orientáció terve a magyar politikában; nem véletlenül mondja hát Bajcsy-Zsilinszky — Tisza Istvánra hivatkozva —, hogy a „magyar politikának ősi alapelve” :„Franciaország jelentékeny gyöngítése veszedelem volna ránk”. Tüstént ki is fejti, miért: hiszen a kis Magyarország „csonka állami életével szemben ott áll a német birodalom”, amely „belátható időn belül csak kelet felé keresheti roppant tömegei természetes .politikai és gazdasági terjeszkedő nyomásának útjait”. Márpedig „a legbiztosabbnak látszik egy ilyen német út számára a Duna völgye a maga szétszaggatott társadalmi és állami életével”. Ha pedig Ausztria csatlakozik a (birodalomhoz, az „rettentő ékként fúródnék Kelet-Középeurópa testébe”, s ezzel visszaállna az „egy évezreden át soha igazán át nem hidalt érdekellentét magyarság és németség között”. Bajcsy megállapítja, hogy bár a magyar politikai közvélemény nem akarja ezt tudomásul venni, mégis: „a német birodalmi politika mintha már le is számította volna velünk szemben a viszonyok gyökeres változását”. Hiszen „ha végigtekintünk az elmúlt tíz esztendő nemzetközi politikai és diplomáciai akcióin, bizony alig hallgathatjuk el a tényt, hogy a német birodalom, az aránytalanul erősebb, hatalmasabb, kevesebbet vesztett és függetlenebb fél, nem nagyon erőltette meg magát a magyar érdekek támogatásában”. Igaz, ismeri el Bajcsy, hogy „csonka hazánk elvesztette azt a természetes és kétségbevonhatatlan súlyát, mely annak idején a német birodalom kelet felé való terjeszkedése előtt sok századon keresztül lezárta a sorompókat, s amely még a kettős monarchia és hármasszövetség kereteiben is olyan előkelő helyet és tekintélyt biztosított számára”. Így aztán nem lehet különösebb érdeklődést várni a németségtől. Csakhogy „semmibevételünk olyan méretű, hogy az elárulja a messzebbmenő gondolatot is”: Németország „nem érzi érdekének a Duna völgyében újból kibontakozó erős Magyarországot”. Olaszország, Anglia, de más európai államok is számontartják a magyar kérdést, „hol ellenséges, hol barátságos elgondolással”, ugyanakkor ettől a német politika és társadalom „szinte egyérteknűleg elzárkózik”. A mai német birodalom, kimondatlanul bár, de föladta a bismarcki be nem avatkozása elvet „a mi hazai németségünk dolgaiban”. „Különböző egyesületek és szövetségek” szervezik bőséges állami támogatással a külföldi németséget a „nemzeti egység szellemében”; a birodalmi sajtó teret enged „a jogosulatlan árulkodás hangjainak a hazai németség kisebbségi kérdéseiben”, alátámasztva „azt a csúf mozgalmat, melyet Bleyer Jakab és 47
