Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXXIII. (életrajzi esszé)

társad a Magyarországi Német Kultúregyesület sáncaiba húzódva folytatnak a századok során és idő haladtán mind melegebbre forduló régi barátság és egyetértés j rovására a magyarság és a német hospes-telepek lakossága között”. Ugyanakkor kelőben van „egy furcsa labanc történelem- és életszemlélet”, amelynek „markáns megszemélyesítői Klebels'berg Kunó gróf és Szekfü Gyula”; ezek „mesterségesen kisebbítik le a magyar történelem és az eredeti magyar szellem horizontját”. E „föltételek nélkül való néimetes és németbarát szellemi irányt” pedig „lehetetlen elválasztani középosztályunk túlságos elnémetesedésének tényétől”.

Itt érdemes megállni egy kicsit.

Már-már groteszknek látszik, hogy mind Bleyer, mind Bajcsy-Zsilinszky károsnak tartja az asszimilációt, vagy legalábbis annak gyors ütemét — s ez nem összehozza, hanem szembeállítja őket. Hisz amit Bleyer a német középréteg elmagyarosodá- sána/k tekint, az Bajcsy-Zsilinszky felől nézve a magyar középosztály elnémetesedé- se. Valójában a 19. században megindult asszimilációs folyamatról van szó, amely csak gyorsul Trianon következtéiben. Míg 1918 előtt az elraagyarosodást fékezte „közös létünk” Ausztriával, utána már nem volt 'különös előny a német nyelvtudás, nem voltak „közös” intézmények, hivatalok, „közös” hadsereg, amely külön utat nyisson a magyarországi német számára; (beilleszkedést most már csak a kizárólag magyar l államiság nyújtott. Leszűkült a nemzetiségi bázis, hiszen hatalmas német tömbök kerültek kívül az országhatárokon. Az erdélyi, felvidéki, bánsági, burgenlandi születésű német — mint magyar hivatalnok, katona, értelmiségi — elvesztette közvetlen kapcsolatait a szülőfölddel, németként gyökértelenné vált, és „nem természetes” helyzetében nemigen maradt más választása, mint engedni az asszimiláció természetes sodrásának. A felgyorsult asszimiládió természetesen meghozza a maga rossz kísérő jelenségeit, és csakis időben oldódó feszültségeket teremt.

Az „időben oldódás” viszont elmarad.

Bajcsy-Zsilinszky aggodalmait később igazolják az események. Csakhogy itt nem az ő abszolút igazságáról van szó, hanem történelmi helyzetről. A náci birodalom gyors felvirágzása, látványos sikerei, az erőteljes náci-völkisch propaganda, s nem utolsósorban a német birodalmat (kiszolgáló magyar politika együttes hatása a német elemmel csakugyan túltöltődött középosztályban, sőt a legfelső rétegekben is — „sváb” tábornokok, főhivatalnokok, politikusok, sőt miniszterek — elindítja a disszi- milációs folyamatot, annak minden politikai következményével. A felszínesen asszi- miláiódottak új fogódzót találnak „levegőben lógó” németségük számára: a Gesammt- deutschtum, az össznémet nemzeti tudat kárpótol az elveszett bánáti, szepességi, szászföldi helyi azonosságtudatért — méghozzá faji felsőbbrendűséggel párosulva!

Bajcsy-Zsilinszky Endre ezt írja cikkének befejező részében: „Ha a német nemzet nem akarja a magyarságot véglegesen ellenségei között látni”, akkor változtassa meg „irányunkban való hivatalos és főleg .nemihivatalos politikáját”; hisz „egészen közönyös semmi körülmények között nem lehet a nagy német nép előtt a magyar nemzet magatartása”, mert „ha kissé beljebb is nyomták a Wiener Waldtól határunkat, sőt még a mi dévényi sorompónkat is, azért a Duna völgyének kulcsa mégis a magyarság kezében van”.

Az Előőrs két hónappal később, 1930 szeptemberében közli a német válaszcifcket. Éppen csak túlvagyunk a németországi választásbkon, amely Hitler pártjának komoly előretörését hozta. Ez is tükröződik a nyilvánvalóan náci — de egyébként névtelenségbe burkolózó — újságíró soraiban. Azzal kezdi, hogy ő „a nacionalista Németország nevében” fordul ahhoz a Magyarországhoz, amelyet „szikrázó férfiasságáért, elragadó őseredetiségéért és hátsó gondolat nélküli .őszinteségéért” becsül a német nemzet. Szeretné, hogy a magyarság „ama fanatikus német harcosok millióiban, akik a horogkeresztes lobogó alatt küzdenek”, rokonszellemű testvéreket” lásson „a térért és életért való harcban”, nem pedig jövendő ellenfeleket.

Magától értetődő ügy”, hogy „az eljövendő Németország” az első lehetséges alkalommal magához csatolja majd Ausztriát; de az Anschluss nem lehet kárpótlás Elszász-Lotharingiáért, még kevésbé az elvesztett keleti területekért: „ezekért a né48