Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Kiss Sándor: Az absztrakció népisége (Tornay Endre András művészete)

Messziről jött, míg Vas megye gazdag földijén és népe ölelő szeretetében dolgozni tud szabadon, nevelni gyermekeit úgy, hogy ne kelljen álandóan ujját a szájára tegye, körülnéző fejmozdulattal.

Messze, nagyon messze született, hatalmas hegy tövében, magas fenyvesek övezte kis faluban, ahol a kis patakok sietnek, hogy hamar elérjék nagyobb társaikat, kikkel a tenger, a nagyvilág közössége ölébe lehet jutni. Sietniük kell, mert ide minden messze van, nagyon nehéz kijutná, sok az akadály és szoros.

Szegénység, tíz gyermek, s ha valamit akar ezek közül valaki, csak magára számíthat a hosszú, hosszú küzdelemben. Talán az akadályok közül a legkevesebb a Végtelen nélkülözés, ez nem meghatározó, ezt már ismeri, mint hazája fia, Körösi Csorna is. Csak szerető szívek segítik magukból sugárzó erővel és rövid, de annál tartalmasabb apai tanácsokkal.

Nyelve, melyet Édesanyjától tanult, nem sok kilométeren segíti, már a vonaton kevésnek bizonyul. Csak az igazban való hite belső, csendes megfogalmazására alkalmas ez a csodás nyelv. A kis falu és anyanyelve mégis meghatározók lettek egész életére. Faluja régi település, az emlékezés határán túlról. Csak téli estéken a kályha kiszűrődő fénye világítja a múltat a kis Tomay előtt, ahol az ősök lóháton hadakoznak az ismeretlen sötétséggel, de mindig a jelent is segítő bizakodást és reményt nyújtó győzelemmel. Az iskolában mást tanítanak, mást és másokról, kik szintén győznek, de a nappal fényénél, mely szemet és tudatot vakító — muszáj és kötelező.

Az esti mese az igazi világ, mert megvannak a régi házak díszei, kapubálvá- nyai, melyeknek nagyságát, óriási árnyékait tisztán beszélővé változtatja az éj csodája. Furcsa kapui vannak a házaknak, gazdag, változatos formák, kopott színek, rajta itt-ott olvashatatlan kósza írásjelekkel, a falvak temetői ősi alakú fákkal re- pedten, dőlten, különös, régi tragédiák emlékedként maradtak meg. Minden, minden fából. Fából a házak, a templom, kerítések, a tornác oszlopai, a házak teteje is fából fedett, oldalai is fából ácsoltak, a százados, minden évi meszelés vastago- • dott rajta annyira, hogy csak a szegleteknél levő ácsolásban lehet fára következtetni. Élő házak ezek, furcsa tartással, némely, mint az ember, kik ibenne laknak. A fa élő anyag és nem hal meg, míg szála rostjai épek, így a ház is élővé válik általa, hiszen belőle készül. Mozognak ezek az épületek, az idő múlásával öregednek, dőlnek, süllyednek, zsugorodnak, pusztulnak néha úgy látszik, mintha ágaskodnának. Mozognak hidegre, melegre, nedvességre, tavaszba, őszre. A fából épült házak mindég valakik, karakterek, úgy élnek és úgy is halnak.

Na és a kerítések. lEzek a sohasamvoltúj deszkákból készültek. Hátul, a kút mellett a házak folytatásában maguk a költészet és szép enyészet. Rájuk van vésve az eltelt idő keménysége, szárazság, nedvesség, bő és szűk esztendőik, az általuk védett emberek története, élete, háborúk, egyszóval maga a történelem. Ezeket a kerítéseket soha senki nem csinálta, ezek mindig voltak.

Ez volt közvetlemHkörnyezete, amiben felnőtt, amit látott és ami szemén át rögződött benne. Mi következik ezután? Az egyén szellemi alakulása múltján és jelenén közösségének.

A falu lakossága javarészt katolikus, gondolom az első kemény térítés óta, amit elfelejtett, mint bálványos hitét. A baj, hogy pogány hitével elpusztult akkori költészete, mondavilága, egyszóval egy olyan kultúra, amely ezer évekkel számolta kezdetét. Megmaradt azért némi óvott, védett, már tartalmát is vesztett forma kapufélfává alacsonyodott szerepben vagy fejfává nemesülve, különösen a protestáns temetőkben. A régi világ átmentődött, valahol absztrahálódott, elvonttá vált, hogy felismerhetőségét takarja, bújtassa az új vallás és katonái előtt. Magában a népben is kialakult egy ilyen gondolkodásmód, még beszédét is úgy tudja kormányozni, hogy csak a magaféle érthesse. Idegen, hiába magyar az anyanyelve, nehezen vagy alig érti a takart mondanivalót. Absztrakcióhoz folyamodott a nép, amit később is használt a nehéz történelmi időkben, s mert mindig az volt, ő is mindig elvontan beszélt, alkotott és formált.

562