Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Kuntár Lajos: "Az apám mesekirály volt..." (tanulmány)
sen azt szeretem, iha nők is hallgatnak, mert ha én belenézhetek egy szép fehérnépnek a szemébe, felmelegszik a szívem és én ezekkel a rossz lábaikkal is száguldani tudóik... Hamar észrevesszük, hogy Nagy István bácsinak a jó meséléshez egy kis „sarkantyúra” ás szüksége van. Biztosítjuk hát neki minden szerepeltetés előtt azt a néhány pohár bort, s ha mód van rá, az első sorba is ültetünk egy ráfigyelő nőt. Ezek az ösztönzők mindenkor kibontják az örökifjú mesemondó rendkívüli tehetségeit, a csodálatos emlékező képességét és a különleges előadói készségét. Nagy István ösztönös előadóművész. Meséit nem mondja, hanem előadja. E képességei révén tudatosan kérési ugyan a hatást, de ezt egyszerű, tiszta eszközökkel éri el. Országosan is az elsők között kapja meg a „Népművészet mestere” kitüntető címet és jelvényt. A hivatalos helyről kapott, s az Országházban 1956. augusztusában átvett elismerést igen nagyra értékeli. A címet minden bemutatkozáskor hozzámondja nevéhez, s leveleinek aláírásakor sem marad el. A jelvény minden szereplésénél a mellét díszíti.10 Legjobban azért mégis a havonként pontosan érkező 600 Ft „nyugdíjnak”, a címhez járó tiszteletdíjnak örül. Parasztembernek ekkor még nem igen kézbesít a postás rendszeresen pénzt. Nagy István bácsi tudja, hogy a megyében nincs, de az országban is kevesen vannak, akik hozzá hasonló címet hordhatnak. Ez a tudat növeli önérzetét, s idővel helytelen irányiba viszi önértékelését. Megszokja a tapsot, a dicséretet, a megkülönböztetett bánásmódot, mivel falujában ezeket nem kapja meg, egy időben semmilyen szereplést sem vállal Uraiújfalu színeiben. A mozgásához nélkülözhetetlen bot 1930-tól tapad hozzá. Egy nyirkos, hideg őszi nap emléke. — Hajnaltól estig ültem a répakupac felett, vagy inkább mellette és; almikor fel akartam kelni, lábaim nem engedelmeskedtek. Belém állt a görcs! A szomszédok vitték haza a mezőről — meséli az emlékezetes és végzetes napjának történetét. A reuma azóta gyötri és kényszeríti kezébe a botot. Meséit több alkalommal vesszük magnószalagra.11 Gyakran találkozunk, s ezalatt kapcsolatunk állandóvá és szorossá válik. Az ötvenes évék közepétől gyakran keres fel akkori munkahelyemen, a megyei könyvtárban. Levelet is többször kapok tőle. írása nehézkes, nehezen olvasható. Látszik sorain, hogy a betűvetés nem kenyere, pedig — mint ezt sokszor hangsúlyozza — kijárta az elemi mind a hat osztályát. A gyermekéveiről szívesen beszél. Az első meséket az apjától hallja. Szivacsként szívja maigába a csodálatos történeteket. Aztán másoktól is hall meséket, ezeket is megtanulja. A hallott szó és az olvasott betű termékeny talajra talál benne. Éles esze, jó felfogása folytán könnyen tanul, s ami külön erénye olyan az emlékező tehetsége, hogy minden neki tetsző esetet, történetet meg tud örökíteni magában. Elolvas minden kezébe került nyomtatott szót. Hozzájut a Toldihoz és a János vitézhez. Mindkettő közeiéül szívéhez, meg is tanulja irodalmunk e kincséit úgy, hogy bármikor elmondja végig bármelyiket. Mivel nemcsak a szóra, hanem a bétűre is éhes, elolvas minden ponyvát, kalendáriumot. Az ezekből elraktározott történeteket ugyan átalakítja, mégis érződik, hogy ezek a meséi nem az eredeti forrásból valók. A hatvanas években már nem igen hagyja el faluját, még fiának a házát sem, ahol elég mostoha körülmények között él. Amikor 1960. június 8-án felkeresem, a deszkából összeállított ágyát az istállóban találom. Panaszkodik, hogy sokat fázik, mert a nagy helyiségben csak egy tehén van. Látva helyzetét, felajánlom, hogy lépéséket teszünk szociális otthonba helyezésére. Tiltakozik ez ellen, mert — mint mondja — nem akar „szegényházba” kerülni. Még öt évet él. Utolsó útjára nem kísérhetem el, így a megyei lapunkban búcsúzom tőle: „A mesemondó halálára. Bár tudtam, hogy a magas kor és az évek óta tartó betegeskedés előblb-utóbb fedőrli életerejét, mégis meglepett a hír (a községi tanács 545
