Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Kuntár Lajos: "Az apám mesekirály volt..." (tanulmány)
A mesemondó neve általában ismeretlen, alkotásai csak akkor élnek tovább, ha a munkában és a családi környezetben vele hosszabb időt eltöltők között akad valaki, aki a meséket megtanulja és továbbadja. A mesemondáshoz jó emlékező tehetség, s ezen felül bizonyos epikus, cselekményszövő és variáló készség szükséges. Ha az ilyen tulajdonságokkal megáldott személy még jó előadó is, hihetővé tudja tenni a hihetetlent, valószínűvé a valótlant. A jó mesélők magukkal ragadják hallgatóságukat, olyan világba viszik őket, ahol a jó mindig elnyerd méltó jutalmát, a gonosz pedig megérdemelt (büntetését. Nem véletlen, hogy a mesék a szegényparasztság körében születnék, hagyamányozódnak még századunk induló évtizedeiben is. A mesehős mindig szegény és a testvérek között is a legkisebb. Ez a legkisebb, legelesettebb a népet jelképezi, és győzelemtudattal veszi fel harcát még a h úszón- négytfejű sárkánnyal is, mert bízik erejében és tudja, hogy egyszer győzedelmeskedik minden hatalmasságon, gazságon. Ezek ellen a szegénység a harcát csak a csodálatos motívumokkal teli (mesében viselheti börtön és akasztófa réme nélkül. Ezért menekül a nép a mesék világába és hisz a csodákban. Ortutay Gyula szerint: „Csak az avatatlan s a mesék bűvös köréből kimaradt ember tekinti lehetetlen csodának a mesehősökkel: kiskanászokkal, királykisasszonyokkal történő kalandokat.”3 A nép nagy többsége „avatott” a mesék világában ... korházi Ápolt, aki sok mesét tud A világháború és az azt követő gazdasági-társadalmi viszonyok elterelik a figyelmet a mesemondókról. A véletlennek köszönhetjük, hogy egyikük neve mégis ismertté válik a húszas években. A Szombathelyen megjelenő „Hír” oímű újság 1926. október 7-i száma „Beszélgetés a 100 éves Bándoli Ferenccel” címmel riportot közöl a szombathelyi közkórházban ekkor már öt éve ápolt betegről. Az írásból megtudjuk, hogy a (magas kort megért kisunyomi napszámos, volt gazdasági cseléd, a 48-as őrsereg tagja nemcsak a kora miatt érdekes személy, hanem azért is, mert sókat mesél és tud (beszélni is. „Az igazgató-főorvos .név- és születésnapján ő mondja az első és legszebb köszöntőt...” — írja a lap. Ilyen teljesítmény írni-olvasni nem tudó öreg cselédtől valóban érdekesség, jó rdporttéma. Sajnos, az újságcikk írója az érdekes ember sorsát és életpályáját illetően csak felszínes dolgokra kíváncsi, illetve ilyeneket ír le: „Egész életemben az unyomi uraságnál szolgáltam. Negy- venlhárom éves koromban nősültem ... Most már csak idevalósi vagyok, de valamikor Unyomba való voltam.” Azt a körülményt, hogy az „imádlkozgató és pdpázgató öregember” sok mesét tud, csak mellékesen említi. Nagyban emelné a „Hír” írásának értékét, ha megörökítené, hogy Béhdoli hány mesét tud, hol és kitől tanulta azokat. E lényeges körülményekről az újság következő közleményéből sem tudunk meg semmit. A lap ugyanis október 10-én újra visszatér Bándoli személyére. Az „Egyszer volt, hol nem volt..című írás rövid bevezetőjében azt olvassuk, hogy az idős embert 1921. január 19-én vették fel kórházba, s hogy régebben a Szabó, a Reászig és Pulay földesúriaknál cselédeskedett. Aztán közli a lap a „Mikor öregapámnál inas voltam” című rövid, humoros mesét. Jó kifejezője az akkori helyzetnek, hogy a két újság-közlemény után sem akad senki, akit érdekelne Bándoli személye, életútja, különösen pedig mesekincse. Még a múzeum illetékesei sem keresik fel az újságcikkek megjelenése után a kórházban még majdnem két évig élő értékes mesemondót. A figyelem csak magas kora miatt terelődik rá. Esete jól példázza a népi tehetségekkel való általános bánásmódot. Dehát az úri világban kit érdekel egy szegényparaszt tehetsége, tudása, művészete? Pedig mennyien vannak a társadalom alján élők között rendkívüli emberek. Ezek szinte kivétel nélkül homályban maradnak, aztán elmennek csendben, észrevétlenül. Megyénkben csakúgy, mint szerte az országban. Bándoli Ferenc 101 éves korában hal meg Szombathelyen. Annak ellenére, hogy meséit senki nem jegyzi le, egy részét mégis sikerül megörökítenünk: .1954-ben, miután ráakadunk Kardos József csákánydoroszlói mesemondóra, örömmel halljuk, hogy Bándolit vallja tanítómesterének.4 541
