Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
hogyne tudnék. -Nem tudtam én mást, csak a snapszlit. Mit játszunk? Snaipszlit, feleltem. Mindig a paip nyert, talán azért jegyezte meg a végén, majd valalmit teszünk az állásod ügyében, rám szavaztak, de én mondtam, a kántorsá-ghoz nem érjék, majd beletanul, mondták a prezsbi terek, így lettem megválasztva. Apám csizmát csináltatott, lovaskocsán mentünk Zalába, ránk esteledett, egy listáidéban kaptunk szállást, akkor mindig azt kérdezték, ki az? magyar! azt kellett válaszaiéi és beengedtek. Jaj, azok a szélső házak! — Md is a faliuvégen — mondtam — tudom én, a háború után kétszer betörtek. — Az istállóban a vándorok megadhattak. Szóval, elfoglaltam az állást, nemsokára jött a búcsú, fölkértem az uraság lányát, maga rátarti, miért nem áll szóba az emberekkel? tudja, hol aludtam az első éjjel? a maguk istállójában. Bementünk és rákezdett az esőkérő énekre, hogy esőt kór a szegény ember a világhatalmak vezetőitől, nem esik, de mikor az istenhez fordul, megjelennek a fekete felhőik. Beszéde köziben gitárját készenlétben tartja a térdén. — Kiváló tanáraim voltak. Akkor tudtam meg, Imikor tanítani kezdtem, azoknak köszönhetem, hogy az embereket mindig szívből segítem. Háború volt, bárhova vetett ibennünket a sors, megadták a térképen, hol kit keressünk. Elővette a purzicsán dohányból töltött oigarettás paklit. A pápai dohánygyár autója elvesztett egy egész csomagot. Az emberek széthordták, ebből kaipta ajándékba, s miként errefelé olyan -természetes és becses a figyelmesség, megajándékozott az ajándékból. Jó illatú, jó ízű, nem fojtás, most szívtam először életemben. Elénekeltük a purzicsán pipadohányról szerzett badar nótát. Éjfél múltán a padlás faburkolata alá feküdtünk ránk vetett holdvilágban. A lépcső mellett álmában beszélt D barátom: „Menjen innen! Menjen innen!” Nem álmodtam a sághegyi szökött fegyenccel. Reggel megismertem a kuirucvére nevű szőlőt, a borfestésre legalkalmasabb fajtát, s a hantmadarat a gyümölcsfán, amint Grönland és Afrika között leszállt a Sághegyre kukacot reggelizni. A pince előtt bazaltba vésett családfa. — Ez a nagyapám, ez az apám, ez én, ez a fiam, sajnos fiúunokám nem született eddig — s megáll a fölsorolásban Gyürüsy, a Dezső. Én meg arra gondoltam, akkor fogtam föl, Wszen az én vezetéknevemet sem viseli tovább senki, majd a -lányaim X-né, Y-né lesznek. A juhász nagyapa szobra még félben. FöLszáűl a tündér,völgyi köd. Indulunk a celli búcsúiba. A benti gyűjteményből szívesen magammal vinném Rákóczi Ferenc fisztópusztai juhász imagafiaragta, galagonya-igöcsörtös, fényes, pápafej-kámpájú botját. Sokszor elhültem már, mi lesz a kegyeletes helyekből? De miiből lesznek a kegyhelyek? A ceHdömölki, egy kis Mária szolborral való manipulációkból. Hamiskodás. De akkor mit keres itt annyi ember Mária napján? Nem férünk be a templomba. A téren üres autóbuszok, rengeteg gépkocsi. Kihallatsziik a vékonyhangú prédikáció. A -fejek fölül kiragyog a templomhajó aranybarokk boltozata. Mert nem kötöm le magam a mise látványaival, s áhítatba nem mélyedek, hát összekeverem a jelent a múlttal egy faleveles pádon. Sok tarka ünneplés cigánynő, ugyanúgy a kislányaik, fölöttük nagy-hasú apák mustárszín kalapban, melynek fűzöld szalagján a fácánbögytoll-csokréta nélkülözhetetlen. Fekete népviseletiben sváb öregasszonyok. A templomkertben egyetlen lovaskocsi, a ló istrángjait kioldották, -a itartólánc körül mozoghat, de most éppen búslakodik. A szerszám elegáns, feketére 'lakkozott, kék, piros és fehér viaszkosvászonnal díszesített. A kocsi éppenúgy sárgán lakkozott, mintha most ülnének először rajta. Búcsúba nem jöhettek gebével. S ha már csák ok tartanak lovat ebben az országban, így adják meg maguknak a tiszteletet. .Most már nem a csodára járnak, mint valamikor, mégis ezresével tolonganak a Szűz kicsi szobra körül. Mária szobra csodát művelt magával is 1745. május 14- én; pislogott és bólintott, a pap felé fordult, aki eszméletét vesztve hideglelésben feküdt nyolc napig. A hívek mindezt tanúsították. Ismerd-e Uraságod a történetet, 527
