Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Köteles Pál: És akkor megindultak az Úrnak seregei... (elbeszélés)

— Mit beszélsz? — kérdezte kissé elcsodálkozva, de megbotránkozás nélkül a hangjában.

— A szülésibe hallhatott belé — válaszolta leszegett fejjel Anton. — Tudod, megesik néha...

Amikor Petya értelmével is fölfogta, hogy mi történt, megragadta az apja válllát, s minden erejéből megrázta. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy meg is üti, de a keze hirtelen lekókádt, mint elfonnyadt ág a fáról.

— iMilféle átok ül mirajtunk ? — kérdezte csak önmagától, s lehajolt a kis halottért, aztán karjába vette, s elindult véle a kunyhó félé.

— Kótyagos kölyök — segített felállni az öreg Pávelnek Anton —, ez soha semmit nem értett a világ dolgaiból.

— Minden aszerint történik, amiként meg van írva — porolta le a nadrágját az öireg.

— Aki születik, annak meg is kell halnia — mormolta picinyke zavarral a hangjában Anton. — Tartsuk meg a tort, testvéreim.

Az üvegeket fcörfoejáratták Eliza asszony emlékezetére. A kicsiny halottra is ittak, hogy nyugalma legyen a másvilágon.

— Hanem a Ifiad nagyon megszomor adott — bökött Tuloiv az ajtón kilépő Petya felé.

— Az bizony igen — válaszolta Fável az apa helyett. — Gyere, Petya, gyere — kiáltott a legénynek az öreg, de a fiú nem is ügyelt a hívó szóra, hátát a kunyhónak vetette, s minden erejéből beleüvöltött a komor estébe. Nem szavakat kiáltott, bömbölt inkább, mint az erdei nagyvad, amely tehetetlenül vergődik a csapdában, de aztán hogy fogyott a hangereje, kétszer egymás után is mindenki számára érthetően kiáltotta:

— Elátkozottak vagytok mindannyian, elátkozottak — ismételte meg, aztán súlyosat csapott kezével, a semmibe, s futni kezdett föl a hegynek.

— Mondtam, hogy kótyagos — legyintett szinte szégyenkezve az apa, amiért fia képtelen uralkodni az érzelmein.

A tort ülők szótlansága csak lassan oldódott. Előbb szégyenkezve, de aztán egyre hangosabban dicsérték Eliza asszony gazdasszonyi jó tulajdonságát. Elősorolták emlékeiket, hogy így is bizonyítsák: nemcsak a szokás okán, de személyes érzelmeik miatt is van jussuk a torra. Csak Tulov nem volt elégedett az emlékezésnek ezzel a módjával. Többször is kitartóan köszörülte a tarkát, de hogy senki nem figyelt rá, újra megismételte a készülődést, hogy aztán egy pillanatig támadt csendbe beledúdolhasísa a maga érzelmeit is. Előbb csák magának dönögött, dé kis idő múltán a többiek is csatlakoztak a lassú dudorá- szásboz.

Szinte boldogan vette tudomásul, hogy a többiek is vele tartanak. Fölkapta a pálinkás üveget, jól meghúzta, s hogy a földre tette az üveget, teljes hángerővel bdebődült az éjszakába:

Nem fölfelé megy a Duna ...

Az ének úgy suttyant a késő esti ég alatt, mint madár, ha fészekről riasztják el. A többi mint máskor, most is vele tartott. Egymást ölelgetve fújták a nótát, s ahogy fogyott az egyik ének, Szergej Tlulov mind újabb s újabba kezdett. Már nemcsak a pálinkától részegedtek meg, de a saját hangjuktól is. Az öreg Pável már nem tudott egy helyben se maradni. Hirtelen fölugrott, kezeit a csípőjére téve táncba kezdett. Olyan könnyödén rakta a lábait, mintha elszöktek volna belőle az évek.

A szakálla ide-oda lengett a lassú széliben, aztán hatalmasat doibbantott,

514

i