Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Köteles Pál: És akkor megindultak az Úrnak seregei... (elbeszélés)

lábadt szétvetette, karjait az égnek emelte, s szinte csak magának suttogta a szavakat:

— Most azt énekelniük, hogy Én istenem mivé tettél — kapta fel majdnem rikácsolóra a hangját, s Tulov nagyot kráfcogva belekapott a dalba, de a többiek már nem tarthattak vele, mert a kutyák panaszosan szűkölni kezdtek.

Az öreg Fável a völgy felé fordult, leguggolt, s úgy vizslatta egy pillanatig a tájat, aztán fölemelkedett, a karját újra a magasba emelte, s töredezett ősemberi hangon kiáltotta az éjszakába:

— Az Ür seregei — kapott fájdalmasan a szakállába.

— Jönnek — mutatott a miskároló Misa is a völgy felé.

— Űristen — vetette térdre magát Anton gazda —, Petya nincs sehol. Petya, Petya — kiabálta kétségbeesetten, de válasz sehonnan nem érkezett.

— Aki nincs sehol, az mindenütt lehet — érintette meg az öreg Pável Anton gazdát. — Állj fel, Anton fiam, most nem a sírás ideje Van, s hatalmas bicskáját kipattintva odament a „fejfáihoz”. — Vágjatok magatoknak egy-egy darabot a fából. A forgács emlékeztessen bennünket arra, hogy szétszórtságunkban is egyék vagyunk — bicskáját belemélyesztette a fába, s jókora darabot vágott ki belőle.

A többiek is követték a példáját. Minden családfő sorra járult a fejfához, forgácsot vágtak maguknak, s visszamentek a pálinkás üveg köré. Amikor a harminckilencedik gazda is visszatért a fától, az öreg magasba emelte a jobb kezét.

— Hát akkor — mondta csöndesen — énekeljünk Tulov, csak azért is énekeljünk...

— Énekeljünk — szakadt ki szinte egyszerre valamennyi férfiból, a kívánalom.

Tulov most nem krákogott, csak a völgyre vetett egy pillantást, s mert úgy Ítélte meg, hogy a seregek megérkeztéig még van egy éneknyi idő, kezeit összeütötte néhányszor, azán belekapott az énekbe:

Én istenem mivé tettél...

515