Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Köteles Pál: És akkor megindultak az Úrnak seregei... (elbeszélés)
csak saját testének súlya alatt térdre ereszkedett és úgy maradt hosszú időn át moccanatlanul. Az ajka is csak nagysokéra lökte le magáról a hallgatás konok zárját. — Bocsásd meg testvérem a mi vétkeinket — mormolta a gyermek lelett, s megemelve a Fável göncét, hogy egy pillanatra láthassa az arcát. — A bolond — vetett egy pillantást a kunyhó mögül a fiára Anton gazda, s egy legyintés után megismételte: — A bolond ... Szénát adott a lovaknak, aztán határozott léptekkel elindult a ház felé. Az ajtó előtt azonban megtorpant, eszébe jutott, hogy előbb illene a kis halotthoz menni, de végül mégse tette. Belépett az ajtón, a polcról levette a pálinkás üveget, maga elé tette az asztalra, s csak miután kétszer is húzott belőle, ékkor szólalt meg: — Aztán hogy esett?! — Sehogy — mondta az asszony —, holtan született. Vele már nem lesz gondja az Űr seregeinek. — iFM? — kérdezte a férfi majdnem közömbösen. — Az — felelte az asszony. — 'Megölted? Az asszony nem válaszolt semmit, csak hangosan zokogott, s arcát a párnába rejtette. A gazda megint ivott, s újra meg újra kérdezett, de az asszony továbbra sem válaszolt, csak sírt, megállíthatatlanul. — Beszélj, a krisztusodat — ugrott fel Anton, s odatantorotíott a fekvőhelyhez. — Beszélj, ha mondom — ült a prices szélére. — Jönnek, Anton a bosszúálló seregek — motyogta az asszony. — Miért ölted meg a fiúnkat? — ma'kaeskodott a gazda, s itta tovább tel- hetetlenül a pálinkát: — Még egyszer kérdem: miért? Az asszony felsikoltott, aztán a fejét többször a tartó oszlopba verte. Már nem is emberi hangon sírt, vinnyogott inkább, s az arcát megint a párnába rejtette. — Szóval megölted — tette kezét az asszony fejére. Előbb még puhán simult a tenyere a csapzott hajtincsekhez. Kezdte szánni a bűnöst, de hogy egy pillanatra találkozott a tekintetük, olthatatlan haragra gerjedt, s dühvei a párnába nyomta az asszony arcát. Eliza teste vadul vonaglani kezdett, a védekezés miniden reflexe megfeszült benne, de Anton Vasmárokkal nyomta a fejet a párnába, s amikor úgy érezte, hogy hirtelen ellanyhul a felesége teste, egy hatalmasat sóhajtott: — Ez megvolna — mondta szinte elégedetten, hogy meggyőződött róla: már nem lélegzik. Megragadta a pálinkás üveget, ivott néhány kortyot, aztán magához vette a teli üvegeket, s elindult a térre, ahol már vártak rá az emberek, hogy megtartsák a tort. Az üvegeket kézbeadta, aztán odament a fejíához, ahol az öreg FáVel mellett térdepelt Petya. Maga is csodálkozott rajta, hogy nincs benne semmilyen fájdalom, arra se érzett kényszert, hogy letérdepeljen a két férfi mellé, elégnek gondolta, hogy csak megáll a térdeplők mögött. — iEgyszerre két halottért ülünk tort, Fável bátyám — szólalt meg olyan hangon, mint aki imát mormol. A szavak a megsejtés szikráját gyújtották a Petya szívében. Elborzadva fölugrott, de az öreg csak arcát fordítottá Anton felé. 513
