Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - "Költészet és valóság" - Bella Istvánnal Sárkeresztúri ének című verséről beszélget Kabdebó Lóránt
Azt hiszem, egész kicsi koromhoz vissza kell mennem, hogy ismét egy alapvető élményt elmandhiaSsalk magamról!, illetve Sánkeresztúrról. Erről nemigen beszéltem még, de ebbe a versibe véletlenül bekerült, talán úgy 'került be, mint egy másik hiány, aimi az egész gyermekkoromat végigkísérte: ez a testvér hiánya. Nekem két testvéreim is volt: volt egy aM előbb mieghlalllt, .mint ón megszülettem, és volt egy kislhúgom, aki tizenhat hónapos koráiban halt meg a háború miatt. A háború ailatt sokfelé voltunk Sárkeresztúron, sokfélé menekültünk. Voltunk a főszegen egy kiesüké házban, amit — visszagondolva — máig nem tudok megérteni, miért is keltett odamennünk, mi Védelmet nyújthatott egy szoba-konyhás kis vályogház. De tudom, sokan szorongtunk ott, és egyszerűen odamenekültünk mi is. Megfoghatatlan, hogy miért. Ugyanakkor voltunk a plébánián is egy hatalmas nagy pincében, ahol többszáz ember volt együtt. Itt kapott a húgom tífuszt, és nemcsak ő, hanem sok kisgyerek, és nagyon sokan meg is haltak. Ahogy emlékszem, én nem voltam beteg, énrapam nem fogott a fertőzés, de a húgom meghalt. Arra a pillanatra is emlékszem, amikor meghalt, és emlékszem a temetésére is, még akkor javában lövöldözték. Március 18-án halt meg, és 19-én ment ki az utolsó német katona a faluiból. Az első orosz pedig december 8-án jött meg; erre is emlékszem különben. Ez a falu iszonyatosom sokat szenvedett, hétszer cserélt gazdát a háború alatt, tulajdoniképpen hosszabb ideig tartott Sárkeresztúr ostroma, minit Budapesté. Milyen emléked kapcsolódik még Sárkeresztárhoz? Különben a versedben szerepel is a húgodra való utalás: „Vissza a csöndhöz, a csöndbe, csöndkishúgom édes öléhez,’’. Igen, ezért is mondtam ezt el. Persze egy versben az életrajzi tényék sosem életrajzi tények, vagy legalábbis az én verseimben nem: átalakulnak, mássá változnak, más jelentésűefk is lesznek. Azt hiszem, amit most elmondtam, azt én nem is tartanám arra méltónak, hogy versiben mondjam el, — legfeljebb utalásszerűén, jelzésszerűen, ahogy ebben a versben is. A vers sosem epika, legalábbis nekem nem. Édesanyád alakja is benne van a versben, gondolom ugyanúgy áttételesen. Áttételesen, mert ő édesanyám is, de anyaföld is, de a megmaradás is, de a költészet is, tehát az az erő is, ami az embert arra készteti, hogy ne adija föl. Erőt ad, mint mindazok az emlékek is, amik ott élnek az emberben és amik az embert vé- güilis valamilyen módon valóiban kényszerítik arra, hogyha már egyszer szólásra tátotta a száját, akkor mondja is tovább. Mert az emlékek ott élnek az emberben, és előibb-utóbb felbukkannak egy szó, vagy egy vers kapcsán. Mert bár nem szívesen beszélek az emlékeimről, de mégis ott élnék, bennem, és valahogy ott forognak, járnak körbe-körbe, és valami módon arra kényszerítenek, hogy megszabaduljak tőlük, még ha nem is úgy, hogy közvetlenül azt írom te, amától meg akarok szabadulni. Mert Keresztárnál kapcsolatban például elmondhatnék egy iszonyatos élményt is, szántén a háborúiból; iltetőteg közvetlen a háború utániról. Az iskolaudvaron laktunk, s miivel az iskolák általában a fő téren szoktak lenni, aki ismeri a falut, ebből azt is tudja, hogy — legalábbis a régi iskolákat ültetőén — a templom is ott volt a közvetlen közelükben. Ebből az is kiderüli, hogy egy nagy téren laktunk, és ez a nagy tér alkalmas volt arra, hogy a haroakban elesett sok katonát ide temessék, a szovjet katonáikat. Miután befejeződtek a harcok, — ahogy mondottam eiőíbb, március 19-én érték véget —, és bevették Székesfehérvárt is, és április 4-ón felszabadult az egész ország, akkor nálunk elkezdték egybegyűjteni a környékien elesetteket. Nemcsak Sárkenesztúrróíl, hanem Káiozdról, Abárói, Sárszéntágotáról, egyáltalán szinte mondhatni, hagy ez a falu lett a környéken elesettek nyugvóhelye. Nem tudom mennyit, de talán az is igaz, hogy tízezer katonát temettek oda, az ablakunk előtti térre, —és én elmenekültem 449
