Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - "Költészet és valóság" - Bella Istvánnal Sárkeresztúri ének című verséről beszélget Kabdebó Lóránt
„Költészet és valóság” \s BELLA ISTVÁNNAL SÁRKERESZTÜR1 ÉNEK ClMÜ VERSÉRŐL BESZÉLGET kabdebö Lóránt* Minden vers szembenézés. Bella István Sárkeresztúri éneke is. A felnőtt férfi, a hivatását tudatosító költő számvetése, a széthullás ellen szegülő újjászületés drámai pillanata. Megkérdezném, milyen életrajzi és költői helyzet váltotta ki belőled ezt a drámai szintézist, ezt az önmagoddal, lehetőségeiddel, múltaddal szembenéző látomást? Tényleg valiamii Olyasmi történt vélem annak idején, amit említettél, én legfeljebb magamra találásnak mondatnám. Ez a vers ugyanis 1972 tavaszén született. Akikor mér hosszú ideje nem aírtam, és — bár ezt soíha nem hittem el —, mintha az is kétséges lett volna, írok-e még. Egyszerűen nem volt szükségem a versre, — ugyanakkor rettenetesen szükségem volt rá. Ügy éreztem, fölösleges írnom, — s nemcsak rám, de mintha versre se lenne szüksége a világnak. Az ember ilyenkor hajlamos rettenetesen sötéten látni mindent. Természetesen ez nagyon nagy gyötrődést jelentett. Gyűlt az elkezdett és kidobott vers, végül már nemcsak a papírkosárban, hanem a fejemben ás. És milyen történetet tudnál mondani a vers létrejöttéről? Ha a vers szempontjából nem is lényeges, de nagyon büszke vagyok a következőkre. Akikor már kezdődött bennem, és az eleje — tehát ez, hogy „Szanaszét széled! ujjúimmal elveszett koponyám most megkeresem” — már megvolt. De valami miatt be kellett jönnöm éppen a rádióba, és utána — amit akkor mér nagyon régen nem csináltam, mert meglett költő lévén kicsit szégyelltem — beültem a legközelebbi kávéházba, a Múzeumba, hogy folytathassam. És ahogy ott nelkikésziülődöim az íráshoz, egyszercsak bejön Nagy László, aki szintén a rádióból jött, a Csokonai szavalóverseny zsűrijéből. Odajött, megtisztelt azzal, hogy odaült ahhoz az asztalhoz, ahol én ültem, és még azt is elmondta, hogy Tímár Béla nyerte a versenyt. Volt nálla egy kicsike fehér jegyzettömb, valami olyan felirattal, hogy Magyar Rádió és Televízió. Megkérdezte, mát csinálok itt, és amikor én mondtam, hogy verset írok, akkor így szólt: „Na, akkor ezt magáinak adom, írjon bele szép költeményt.” És nemsoká el is ment. Én pedig már abban a blokktömbben folytattam az éneikét. Ez a versed a Hetedik kavics című, 1975-ben megjelent kötetedben látott napvilágot. Ezt megelőzően 1969-ben jelent meg köteted, és tulajdonképpen az első két kötet, a Szaggatott világ és Az ifjúság múzeuma után ez, az 1975-ös gyűjtemény lett a beérkezés könyve. Ez a vers hogyan kapcsolódik a kötet többi verséhez? Végülis ez a vers tette lehetővé — számomra legalábbis —, hogy ez a könyv egyáltalán könyv legyen. Ha nem írom meg, akkor lehet, hogy nem is adom le a könyvet, vagy egész biztos, hogy más lett volna az a kötet. Ez hitette el velem, hogy vannak verseim, amelyék érdemesek az emberi szóra. Akkor, 72 tavaszán a könyvem * A Magyar Rádióban 1982. november 19-én elhangzott beszélgetés átdolgozott változata: Szerkesztő: Dénes István. 443
