Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)

— Mindenkit megbüntetett, de leginkább Gyulát.

Kérlelt, engedjem, hogy a fiaim leutazzanak hozzá nyaralni. A fiúknak azonban nem volt kedvűik ibozzó.

A gyermekeim felnőttek s bizitatgatfaik:

— Anyu, menj férjhez.

Elhessegettem a gondolatot:

— Kihez? Nekem nem férfim, hanem támaszra van szükségem az életben, hogy legyen kivel megbeszélnem mindent, hogy az érdekelje, ami engem, hogy az ő gondolatai az enyéim is legyenek s viszont.

Hiszen engem nem a férfi nadrágja, hanem az ember érdekel. Tudod, egy nő éppúgy képes megtörni, mint magasba emelni egy férfit. Gyula után még nem ismertem olyan férfit, 'kivel huszonnégy óránál többet el tudtam volna tölteni egy lakásban. Lehet, hogy énbennem volt a hiba.

Néhányszor eljött hozzám egy öregúr, győzködött, hogy dolgozzam mellette. Meglepő tehetséggel rendelkezett, tudomány ezt bizonyára aligha magyarázhatná meg; amikor a reádőrség nem tudta, hol a holttest s ki a tettes, ez az öreg mindent rögtön látott és megértett. El akart utazni Ausztriába, hogy magántanácsadó és előrejelző irodát nyisson, s egyre kérlelt, utazzam vele. Az aszdsztensem leszel, olyan gyorsan és jól kiismered az embereket, könnyű lesz veled dolgoznom.

Nem, a burzsujokhoz nem megyek. Ott, ha tele az erszényed, jó bemenni egy étterembe, üzletbe. Élni azonban — nem, arrafelé mindenki csak magának él. Ez nem nekem Való, torkig vagyok vele.

Idefigyelj, most elmondom a legfontosabbat. Jövő nyáron kisebbik fiam elviszem szülőföldemre. Odavetem magam feledhetetlen apácskám sírjára, tósírom magam drága anyám síirjia felett, akiit nélkülem engedtek le a nyirkos földbe. Sorba- látogatom fiacskámmal nővéreimet, mindegyikőjüknek vannak gyermeked, fiaim unokatestvérei és nővérei. Tudod, micsoda nagyszerű dolog egyszerre tucatnyi uno- kafiivérre és nővérre, egy seregnyi nagynénire, nagybácsira s még egy seregnyi rokonra, a nevük sem tudom, szert tenni. Fiam meglátja végtelen szülőföldem, mely megmentette a világot a fekete vihartól, s most sziklaként áll szemben az új veszedelemmel. Mi itt, külföldön még nálatok is világosabban látjuk ezt!... S gyermekem majd maga mondja nekem: „Mama, maradjunk itt!” Ez az én vágyam, hogy. hazatérjek a fiiammal. S mi ketten vissza is térünk.

Miért az idősebbik nélkül? Gyermekeim, ha azt hiszitek, hogy akkor, ott Franciaországban, harminc éves koromban végeténtek számomra a pokol bugyrai, akkor nem értettétek meg életemet. Negyven évesen ismét át kellett kelnem egész Európán; ezúttal északnak vettem az utamat, Svédországba, hogy most idősebb fiamért küzdjek, aki vendégszereplés közben került ott nagy bajiba. Ez azonban már egy másik történet. Nem véres, de legalább annyira nyugtalanító, mint első vándorlásaim. Szép számmal vannak fiatalok, akik azt hiszik, hogy döntéseikben önállóak, hogy nekik mindent szabad. Valójában azonban csupán porszemek abban a viharban, amit becstelen emberek szítanak. Érzem, látom, miként gyülekezik az újabb Vihar a világ felett, s nem akarom, hogy az emberek hagyják ezt. Igyunk hát arra, hogy többé ne legyen vihar, igyunk a ti fiatal boldogságotokra, hogy sorsotok ne legyen olyan nehéz, mint a miénk volt. A vendégeim vagytok. Szívem nyitva mindenki előtt.

(ford. Földeák Iván)

(Vége)

439