Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)

tét. Ne pirulj el. Miért ne hallhatnál dicsérő szavakat magadról, aimiíg szép piros szandálban jársz s nem fehér papucsban feleszel? ...

— Nem maradhatok itt tovább, el kell utaznom.

— Nos, örülünk a döntésednek. Gyorsan elkészítjük az iratokat, majd hívatunk. Csoport indul haza — huszonnyolc emiber.

Egy hét múlva útnak indultunk. Én voltam a csoport vezetője. Az összes, Párizstól Budapestig szóló jegy nálam volt. Megérkeztünk Bécsibe; lekergetnék a vonatról. JCijelentik, a jegyek érvénytelenek. Mindenféle söpredéket küldenek hozzánk:

— Ne utazzatok tovább, maradjatok itt, otthon mindnyájatokat agyonlövik.

Ezeknek a banditáiknak éles kés volt a torkukon a tény, hogy a magyarok hazatérnek. Hogyan hívhatnánk fel a magyar diplomatáikat? Senkinek nem volt egy sohillingje sem. A provokátorok pedig csak nyüzsögték, zümmögtek és fenyegettek. Kacsintottam a fiiamnak. A helyén volt az esze — máris kisurrant az utcára s egy sahiiilánggel tért vűszsa. Felhívtam azokat, akiket illetett, s ezt válaszolták:

— Üljön csöndben taxiiba, jöjjön hozzánk, majd segítünk.

Megérkeztem, hatszáz schiillinget adtak a jegyre. Megkérdeztem:

— Hogyan adhatjuk majd vissza ezt a pénzt?

— Hazaviszed az embereket — ez lesz a legjobb viszonzás.

Észrevétlen megvettem a jegyeket a pénztárban. Az enyéimhez léptem, de nem árultam el magamat. A provokátorok zajomgtak, nyüzsögtek, de mi nem is teleltünk nekik, erre fogták maguk s elmentek. Beültünk a kocsikba és átléptük a határt. Budapest. Hazamegyek a gyerekekkel. 1A hangulatom borzalmas, semmi nem érdekelt, semmit nem akartam. Minden erőm elhagyott. Dolgozni azonban mégiscsak kell. Hová menjek?

Néhány hét múlva hívatnak a hatóságok. Tiszta szívből üdvözMk tettemet. Kérdik, miire lenne szükségem. Megmondom:

— Munkára.

— Milyenre?

— Mindegy.

— Wanda, hiszen maga több nyelven is beszél. Elmegy bárba dolgozni? Ott gyakran fordulnak meg tkülíöldiek.

— Ha bár, hát legyen ibár.

A bárban mindig emberek között vagyok. Dolgozom. Mindenki ismer, én is ismerek mindenkit. Lám, kedves földim, ki annyira hasonlítasz arra a bizonyos hadnagyra, j ónébany esztendő eltelt, s az én Gyulám is megjelent ezen a küszöbön. Otthon fiélt meglátogatná, tudta viszont, hogy innét nem kergetem el. Leült, öregesen és csöndesen, velem szemben, erre a pádra, ahol most te ülsz, s így szólt:

— Wanda, visszajöttem hozzád.

— Nagyon sokáig tartott, amíg visszaértél, ezt nem bocsáthatóm meg neked. A gyerekek már felnőttek. Menj innen.

Itt ült, forgatta a kezében a poharat, tekintete azonban homályos maradt, nem gyűlt benne fény.

Ezt mondtam neki:

— Eredj, színarany volt a kezedben, de te rézre váltottad.

— Igen, tudom. — Lehajtotta a fejét, megfordult s elment. Én meg csak néztem utána.

Elment. Elment, az ostoba, belenyugodott. Mondd meg nekem, szürkeszemű szláv testvérem, hát viselkedhet így egy igazi férfi? Nem, akkor volt igazi férfi, amikor kiállt az igaza mellett s magával hozott, bár az egész világ ez ellen az őrültség ellen volt. Viszont boldogok voltunk!...

Gyula elment, és én magamra maradtam. A történelem törte meg, mert nem volt olyan erős, mint én. Mór nem vártam többé, egy férfi, ha szeret, az elvisz magával, nem törődik véle, mit mondok neki.

Később az anyósom felhívott s zdkogott a kagylóba:

— Miért is választottalak el titeket egymástól?

Ezt feleltem neki:

438