Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)

szén másiként alakult. Almáikor a szomszédok elmondták, hogy fegyveres emberek jöttek értem, Világos lett számomra: meg kell mentenem gyermekeim életét. A szovjetekhez kel menekülnöm. Csendben kimentünk a háziból, a falak mellett lépdeltünk. Hirtelen robbanások csattantak, dübörgés! Megfordultunk s rohanná kezdtünk. Ismét robbanások dörrentek. A közeliben egy pályaudvar volt, oda bújtunk. Emberek rohantak batyukkal, kiabáltak, sírtak. A téren folyt a lövöldözés. Az volt a fontos, hogy megóvjam a gyerekeket. Felfurakodtunk egy vonatra s elindultunk. Hová? Almáikor fiatal lányként Gyulát kerestem, beutaztam s bejártam fél Európát. Most arra gondoltam: lám, helyben vagyunk. Tessék, már huszonkilenc éves vagyok, két gyermekes családanya, iámét viharba kerültem, s az sodor magával Európa máisdik Végébe.

Végül Becsbe kerültem. Senkiit nem ismertem ott. Bementem egy vendéglőbe, azt mondom a pincérnek: „Magyarországról jöttünk, hadd legyenek a gyerekek melegben, én benézek a konzulátusra”. Kiiéipek a városba, s kit látok? Lászlót, férjem barátját, akivel együtt voltaik a bányában. Mindnyájan tudták ott, hogyan küzdöttem Gyuláért. Anniikor meghallották, hogy Gyűld elhagyott, töfoibé nem fogtak kezet vele.

— Wanda, — mondta László, — semmi keresnivalója itt, munka nélkül elvész. Utazzon Párizsba. Este nyolckor indul egy vonat. Várjon a pályaudvaron.

Ülök a gyerekeimmel és várok. Frankóikat, levelet és jegyeket hoz nekem, ösz- szeosókolózunk egymással, sírunk. Búcsúzunk. Tehát utazunk Franciaországba.

Útközben Rouenfoa érkeztünk. Ez az a város, ahol Jeanne d’Arcot máglyán megégették. Felkerestem a polgármestert, odaadtam neki a levelet. Nézett rám, mint borjú az újkapura.

— Beszél franciául ?

— Rosszul.

— Németül?

— Ügy-ahogy.

Megnyom egy csengőt. Jön egy asszony s elkísér a Vöröskereszt raktárába, mindenféle kacatot gyűjtöttek ott össze. Visszatérek s köszönetét mondok a polgármesternek :

— Tudok dolgozni, nem vagyok koldus.

A polgármester ezt felelte:

— Megbocsásson, nem akartam megbántani. Maradjon itt, majd segítek. Lesz jó munkája — s közelebb Lépett hozzám. Tudom, miféle munkára gondolt, láttam a tekintetéből. A m:agam ura vagyok s nem akárki szolgája.

Hát így volt, mi pedig tovább utaztunk Párizsiba. Anniikor megérkeztünk, elmentem a megadott címre. Újabb magyar volt, egy szállóba kísért a gyerekekkel.

— Mikor fizetem ezt meg?

— Semimi, majd ha /keresni fog, visszaadja.

Nekiláttam, hogy a gyerekeket felkészítsem az iskolára. Versailles közeiében van Napóleon villája, Chateau le Valiimé. Oda vittem őket, tanuljanak meg franciául. Gk tanultak, én pedig közben reklámot csaptam magamnak. Az élet sok mindenre megtanított. Egy hölgynek szép ruhát varrtam, egy másiknak tortát sütöttem, a harmadiknak levágtam a haját. Jöttek sorra a rendelések. Nem volt gondom, hogyan keressem meg, a pénzem. Miiképp tovább — ez volt a gond. Ekkor odajött hozzám egy vékony, sovány, mi több, keszegsovány asszony. Elegáns ruhát hordott. A korát nem tudtam kitalálná, olyan rókaiképű volt.

— Pardon, ohere madame, hogy zavarók. Tessék, a névjegyem.

Elolvasom: „Monis, újságíró”, lent a cím s telefon.

— Miben lehetek a szolgálatára?

— Mi nőik, meg kell hogy értsük egymást. A főnököm, madame Wdmikier mil- liomosnő, saját lapja van, a férje amerikai. Szeretné holnap tizenegykor látni.

— Honnan ismer engem?

— A sajtó mindent tud. Menjen nyugodtan, minden rendiben lesz. Tessék a cím. Adieu.

435