Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)

Kérdésére kérdéssel feleltem:

— Minek akarja tudni?

Ezt felelte:

— Én is káevii vagyok. Kelhetett volna akár az én feleségem is. — S néz rám, le nem veszii róűiaim a szemét. Azután szalutált s távozott.

Megnyugodtunk, én pedig felimentiem a lakásunkba, hogy teát főzzek a gyerekeknek. Hirtelen sorozat csattanását hallottam. Majd újabb sorozatot. Az áruház tetejéről lőni kezdték az oroszokat. Belém nyilait a sejtés, rohantam lefelé. Nyitom a kaput, körülnézek — a 'katonák sehol, a hadnagy viszont egy fa 'alatt fekszik, a lába sérült meg. Odafutok hozzá, a hóna alá nyúlok, s bevonszolom az udvarra. Kérdem tőle:

— Hol vaunak a katonái?

— Elküldtem őket erősítésért. Orvosra van szükségem.

— Ne félj, segítek.

Széthasítottam csizmája szárát, gyorsan bekötöztem sebét s rohantam a telefonihoz. Oroszul beszéltem bele: „Jöjjenek, egy sebesült hadnagy van itt”. Az utcán iszonyú dübörgés. Megérkezett egy katonai jármű, a hadnagyot elvitték. Kórházba szállították. Amikor elvitték, ajkát a kezemre szorította.

— Ha életben maradok, megtaláltak.

Ez volt a harmadik alkalom, emlékszem, hogy egy férfi kezet csókolt, s ne feledd, mind a három férfinak az életét mentettem meg, ássak most jöttem rá erre.

Lelőhettek volna azok az emberek a tetőről, mközben rohantam hozzá s magamhoz cipeltem? Semmi kétség, örömmel megtették volna. Akkor mégis, mi űzött hozzá? Miféle erő? Ez az erő nádiam is erősebb volt. Elmondom neked, ha okos vagy, megérted: akkor is és mindig a hazámnak segítettem, akkor és amivel tudtam. Ez az orosz hadnagy számomra a haza volt.

Később, néhány év múlva a hadnagy megtalált. Hogyan sikerült neki, fogalmaim sincs. Elhozta a „Krasznájia zivezda” egy számét, ahol megírták, hogyan mentettem meg az életet. Majd még egyszer eljött, s kérte, legyek a felesége.

Minek is titkoljam, otthon is volt nálam, s jó volt együtt, de azt is közöltem vele: kedvesem, nem megyek hozzád. Miért? Azért, mert a gyerekeim magyarok, nem fogom kettétörni az életüket. Azért, mert életem csupa kácskianingó. De a leg- szörnyűbbről, földiim, még nem szóltam, ez még előttünk áll. Étihez egy kissé meg kell nyugodnom. Nem mondtam el neki akkor, hogy abban a hitben élteim; egyszer csak kinyílik az ajtó s az én Gyulám lépd át a küszöböt. Rám pillant, üres tekintete kiiigyúl, szeme ragyogni kezd, akár egy csillag, ismét feltámad, s velem fog élni. Elváltunk, Gyula elköltözött, az életéről azonban a legapróbb részletekig mindent tudtam. Még azt is tudtam, hogyan él új feleségével, akit az anyja tukmált rá. Nem volt boldog, csupa szomorúság volt az élete. Vártaim. Sehová nem utaztam el, a gyerekeket sem vittem haza szülőföldemre, mert a fiúknak apára van szükségük, még az anyjuknál is jobban, s én vártám, hogy eljön hozzájuk — értük, önmagáért s értem, s tekintete isimét lángra lobiban. Nos, ez volt az, amit nem mondhattam el az én hadnagyomnak, amikor később eljött hozzám.

Addig azonban még történt egy s más. Két nap múlva jövök haza a munkából, s rémülten fogadnak a szomszédok:

— Kerestek.

— Kik?

Zavarban vannak, előbb körülnéznek, s csak azután súgják meg:

— Hát azok, az áruházból.

Menjen ed Terézzel, táncoljanak egyet; Adriano Celentano szövege, nem olyan értelmetlen, mint a többieké, nem csak ritmus, de melódia is van benne. Tánc közben egy jó partner az új ritmust másképp érezteti táncosnőjével. A hölgy pedig meg kell hogy érezze az improvizációt.

Nos, érdekes történetet mesélek neked? Láttad, hogy hallgatta Teréz? Hihetetlen? Na, akikor jól jegyezd meg: ez még csók a kezdet volt. Az én történetem egé434