Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)
láttam, hogy gyűlt ká a férfi halottnak hitt szeme. Az az igazi tűz azonban ezúttal már nem ragyogott benne. Felmentették, kiengedték. Királyi fogadtatásban részesítettem otthon, pezsgés vacsorát készítettem, a fürdőszabában meleg vízzel teli kód várta. Piroggal a kézben léptem ki elé az ajtón s meghajoltam, ö is fejet hajtott nekem. Másnap cipészt, szabót és fodrászt vittem haza. Felöltöztettem, cipőt1'rendeltem néki. S körös- körül mindenki csak azt ismételgette, színananyból kell szobrot állítani ennek az orosz asszonynak, aki hat évig küzdött férje megmentéséért, várt ró s gyermekeit is gondozta. Gyula azonban csak hallgatott. Jóestét, Teréz, szervusz kedvesem. Jól tetted, hogy eljöttél. Sajnos, előfordul, hogy még legnemesebb döntéseink sem tudnak semmit megváltoztatni. Igyátok ki ezt az aperiitivet, barátaim, mert most olyat hallotok, hogy nem hisztek majd a fületeknek. Én is iszom egyet Mi is történt? Beállított hozzánk az anyósom, rám se nézett, az unokáinak sem hozott ajándékot. Így szólt a fiiéhoz: „Menjünk, Gyula, neked pihenésre van szükséged, nekünk meg beszélnünk kell egymással. Tudom, miről beszélt a fiával; arról, hogy az új hatalom elvette minden vagyonát, minden birtokukat, hogy bűnözők verték a bányában. Hogyan lehet ezután ennyire gyenge jellem, pipogya alak, hogy tovább él egy orosz nővel? És Gyulá otthagyott. Még a holmijaiért sem jött vissza. Ügyvédet küldött hozzám, hogy a válást elrendezze, nem azok köziül, akik a bíróságon megvédtek, egészen másfélét küldött. Ekkor arra gondoltaim: minek éljek? Szerelméért otthagytam a hazámat, anyámat, nővéreimet, szüilőapám áldott sírját. S csupán azért jutottam át sértetlenül ezer halálon, mert szerettem őt s tudtam; nélküliem élvész. Első gyermekünket még világra jötte előtt megöltek a Gestapósok. Ezután csak annak éltem, hogy két fiúnkat felneveljem, s kihozzam őt a börtönből. Nékem ő volt a mindenem. S tessék, ügyvédet küldött hozzám. Igen, csalk érte éltem. A pokol azonban, melyen keresztülmentem, megmutatta az erőimet. Így is jó. Elhagyott, nincs többé ró szükségem. Embernek éreztem magam. Vagy inkább csak üszkös fatörzsnek, fáiemibemek? Egy szót sem szóltam az ügyvédnek, csak megkérdeztem, hol írjam alá. Anyósom nyilván mindenféle szörnyűséget mesélt rólam, mert az ügyvéd mást várt s amikor aláírtam a papírokat, mindössze annyit mondott; sajnálja a megbízóját. Meghajolt és elment, én pedig csák ültem miagam elé meredve. Eljött ötvenhat ősze. A Zöldért Vállalatnál dolgoztam. Akkoráiban mindenütt állt a munka. Budán, a házunkkal szemben volt egy áruház, s közte és a mi épületünk között egy tér terült el. Az áruház tetejéről a járókelőket és az ablakokat lövöldözték. Mindnyájan a pincében ültünk, ott húzódtunk meg, nyilkkanní is féltünk. Bejöttek az oroszok a házba: egy hadnagy s két géppisztolyé® katona. Kopognak a pince ajtaján: — Nyissák ki! Igazoltatás. Van, aki beszól oroszul? — Én. A tiszt utasított, mondjam el mindenkinek, hogy a ház férfi lakói adjanak őrséget a kapunál, s idegent ne engedjenek az épületbe. — Az ellenfomadálmiárok a tetőről a katonákra vadásznak. Ha a házuk felől is jönnek lövések, nekünk is válaszolnunk kell, azonban sajnáljuk önöket. Ügyeljenek rá, hogy ismeretlenek ne jöhessenek be. Világos? Szalutált és elment. Majd visszatért s még hozzátette: — Fordítsa le; ha elkezdődik a tűzpárlbaj, ne féljenek. A pincéjüket nem fogjuk lövetni. A férfiak, alakítsanak őrséget, őrizzék a házat s ami a legfontosabb, a tetőt. — Majd rám nézett: — Honnan tudsz oroszul? — Klievd vagyak. Egy darabig hallgatott, majd megkérdezte: — Férjnél vagy? 433
