Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - Ágh István: Dani uraságnak XIV-XV. (lírai szociográfia)

így indult a beszélgetés, mint mindig úgy, ahogy valami alkalom megindítja. Kari -bátyám kék, kerek szeme, tömzsi alkata, rövid, vastag karja unokaöcséméhez, a Gézáéhoz hasonlított. Mintha unokaöcsémet megöregedve láttam volna, pedig talán harmincöt éves, mellettem meg Kari bátyám már a hetvenötödikben. Nem mindennapi ember. A nyárádiak közül ő iratkozott először felsőbb iskolába. Addig a pápai bencés gimnáziumban nem tanult egyetlen parasztgyerek sem 1711 óta, a református kollégiumban is csak egyetlen. — Ezért határoztam el, hogy életemet a parasztság művelődésének szentelem, nem rajtam múlott, hogy nem telhettem igazán — kezdett a tárgyra térni. — A földmunkához kicsi voltam, gyöngécske. De jól fogott az eszem. Azt mondták a nyárádiak, hogy úrnak nevelnek. Az -osztályban -a legjobb tanuló voltam. Mi lehet a szegény gyerék? Csak pap, mert akkor taníttatja az egyház. Érettségi után a pesti központi szemináriumba kerültem, aztán meggondoltam magamat, átiratkoztam a történelem—latin szakra, gazdag gyerekeket tanítottam, úgy tudtam elvégezni. Nem számíthattam a szüléimre amiatt sem, hogy éppen akkor tört ki a gazdasági válság.

Felesége cseresznyés, sárga süteménnyel kínált bennünket, ropogós cseresznyéjükből rakott elénk, de én a fájós gyomrom miatt éppolyan keveset fogyasztottam, akár a borból. Kari bátyám nem kínált többet, az asszonyoknak töltött és a poharába.

— Egyszer ki kell jönnötök a szőlőbe. Én mindennap ott v-agyok, elég dolgot ad az az ötszáz öl. — Elég lenne maguknak háromszáz is — vetettem közbe, mintha tudnám, mintha nekem is -lenne szőlőm. — Egy részeges öregasszony volt a szolőszo-mszédunk, mindenféle lump járt inni hozzá, olyan kutya világot csináltak, hogy egyedül ki sem mert menni a feleségem. — Beszélj a diófáról! — biztatta a felesége. Eképpen serkentettük fokról fokra, előre hátra, oldalt röptetve és kanyargatva előadását, melynek tárgya az élete lett volna. — Igen, ez a diófa eleinte minden évben elhányta termését, kiszáradt, de egy gyökérhajtásból dúsan termő fa növekedett. Majd az ősszel a diót is megkóstolhatjátok. Olyan finom, kóstolni kell, nem beszélni róla.

Láthatja Unaságod, akár a régi időkben, most sem unalmas hétköznapia- san társalogni. Századunk embereire annyi rémséget osztott az ég, megbolondulnánk, ha mindig a világháborúkra, a forradalmakra, a békés évek megaláztatásaira és nyomorúságára gondolnánk. Inkább a szőlőbeli macskára hívja föl figyelmemet Adrienn néném. — Nincs egér — mondja Kari bátyám.

Nem tudom, miért akkor jutott eszembe, hogy az egész beszélgetés alatt a törzse meg sem mozdul, két könyökét az asztalra támasztja, kezét úgy mozgatja, akár a katedráról. — Furcsa állat a macska. Amilyen Szeretettel neveli kölykeit szopós korukban, olyan dühvei zavarja világgá. Nézem a verekedést, jól szórakozom rajtuk. — Anyám a macskákat nem szerette. — Igen, az anyád egy évvel idősebb nálam, nagyon jó tanuló volt. Tudsz valamit a rokonságról? — Meghalt a Pista. — Miben? — Azt hiszem, asztmában, vagy effélében, most a télen. Anyám testvérei közül a Géza valamilyen rákban, az Ilona bélrákban, az anyám és az íren él még.

Az Irént Irénnek mondtam, ahogy a családban szoktuk. De nem akarok most a népes rokonság leírásába bonyolódni. Öten voltak, so-k gyerekük született, mégtöbb unokájuk. Annyira féltem a nyárádi búcsúba menni, alig mentem. A lakmározást az alsó Végtől, Pista bátyámtól kezdhettem volna, aztán az Ilona nénémék, az Irénék, a Gézáék mind elvárták, hogy meglátogassam őket. Ezt ilyen kisgyomrú ember nem nagyon bírja. — Régen voltam Nyárá28