Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)

Elmdultunk.

Elmeséljem, (hogyan volt tovább? Magyarországon Szálas! tombolt. Amolyan fi ók-Hitler. A férjeimre harcoló alakulatot nem bíztak. Gazdasági és j avítószolgálati csapattesteket irányított. ÍDe egyetlen katonája sem adta ki, hogy egységüknél a parancsnoknak orosz a felesége. Jöttek az SS-ek ellenőrizni, kémek után szaglásztak.

— Maradjon csendben, — kértek a katonák.

Az SS-ek a házunkig is eljutottak.

— Ez az én házaim, — mondja a férjem.

— Rendben, egy parancsnok házában nem lehetnek kémek, — nyugodtak meg az SS-ek. — Gyerünk tovább.

Gyula kétszázötven katonája pedig egy szót sem szólt.

Hát így volt. Az idő pedig múlt. Férjem energikus, vidám és ravasz volt, összes katonáját megóvta a lövészároktól. Azok viszont esküdték rá, készek voltak akár a tenyerükön hordozni. Gyula úgy intézte az ügyeket, hogy egysége mindig távol legyen az összecsapásoktól. Telt-múlt az idő. Beköszöntött 1945. Ismét megnőtt a hasam, a szoknyám megint erősen dudorodott. A falu, ahol ekkor állomásoztunk, felében osztrák, felében magyar volt. Férjem felsorakoztatta katonáit:

— Köszönet jár mindnyájatoknak. Többé nem vagyok a parancsnokotok. Menjetek, ki merre Iát. Magyar hazánknak elevenen van ránk szüksége, Saálasi mentse csak magát, nekünk nem kell.

Mindnyájan elbúcsúztak tőle, sok boldogságot kívántak. Nyolcán maradtunk: a férjem, én, a tisztiszolga és még öt katona.

Pálhán mindnyájan parasztruhába öltöztünk át. Díszes köpenyt adtak rám, hogy leplezzem a hasam s mellékutakon Budapestre indultunk. Később meg kellett állnunk, nem mehettünk tovább: az úton lőttek. Otthagytuk az autót, gyalog folytattuk. Egyszer csak valaki az erdőben oroszul kiált ránk:

— Hé, te fehérszemély, gyere gyorsan át hozzánk, nemsokára lőni fogunk.

S még néhány cifra szóval megoldották, olyanokkal, amilyenekkel feledhetetlen édesanyám mellett nem is találkozhattam. S arról is, hogy akár van háború, akár nem, a fehérnépség, ahogy egyikőjük mondta „derekasan tudja a dolgát”. Mi? „Derekasan tudja?!”... Már el is feledtem. Most már nem értem, mit akart mondani. Arcom elöntötték a könnyek. A férjem megkérdezte:

— Mit mondott?

Ezt feleltem neki:

— Gyorsan be az erdőibe, itt géppuskával lőni fognak majd.

A hónom alá nyúltak, berohantunk az erdőbe s onnan hallottuk, ahogy az úton dübörögve folyt a harc. Majd minden elcsendesedett.

Eljutottunk Székesfehérvárig. Képtelen voltam tovább menni, éreztem, megszülök. Lássuk csak, mi van az úton. Mindenütt orosz kocsik. Már csak hárman maradtunk. így szóltam a férjemhez s a tisztiszolgához:

— Menjünk oda hozzájuk, ne féljetek.

Megállítottam az első orosz autót. Hlyen nagy kocsijaik régebben nem voltak. Megkértem őket:

— Félek, hogy itt az úton lebabázom. Elvisznek Budapestre?

Közben pedig, noha rosszullét környékezett, nem tudtam levenni a szemem a mieinkről, néztem őket, hiszen nem láttam még oroszokat váll-lappál, kitüntetésekkel, ilyen fegyverrel.

Naptól barnára sült, fiatal tiszt kérdezte tőlem:

— Honnét tudsz oroszul? És ők mifélék?

— Szélnek eresztette összes katonáját, — mutattam a férjemre, — hogy ne harcoljanak ellenetek. Majd később tisztázzuk a dolgot, most menjünk gyorsan, mert különben itt az úton szülök meg.

— Szép kis helyzet, — jegyezte meg a tiszt a tarkóját vafcargatva, majd legyintett: — „Indulás!”

Gagarin is ezt mondta fellövése előtt: „Indulás!”

332