Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)

válik, amiből bárki bifszteket süthet. Téged azonban megismertelek, tekinteted nyu­godt, veled ezt nem lehet megtenni. Teréz is rájött erre, ezerszer többet ért meg a dolgokból, mint amennyit elmond. Nincs olyan bölcs tudományotok, mely valaha is felderíti, mi fán terem a női bölcsesség. Hittem benne, hogy nem halok meg, ki magyarázhatta volna meg nekem? S nem haltam meg, hanem megszöktem ebből a táborból, egy lengyel megmutatta, hol a rés a drótkerítés alatt. (Majd a lengyel partizánokhoz kerültem s megértették, miért akarok Budapestre jutni. „Várj egy kicsit, — nyugtatgattak, — tudjuk, ho­gyan segítsünk”. Jól van, hát várok. Egyszer szóltak: „Meséltünk rólad a magyarok­nak, segítenek, gyerünk”. Ügy is lett. Kocsizunk az erdőben, elérjük a magyar őr­posztot. Elbúcsúzom a lengyelektől s a katonák odavezetnek egy fiatal tiszthez. A tiszt néz rám s megkérdezi: — Te vagy az, aki három táborból szökött meg, téged vertek a Gestapótban s ismét végig akarod járni ezt az őrült Európát? Mondd meg, miért? Azt feleltem neki: — Meg kell mentenem őt. A tiszt: Hogyan? Én: Amikor elváltunk, magán kívül volt. Szándékosan keresi a golyót. Ha meglát, ismét élni akar, erőre kap. A tiszt sokáig nézett -rám. — Lehet, hogy már nem is él? — Nem, még él, de már fogytán van az ereje. A tiszt mégegyszer áthatóan végigmért s ezt mondta: — Adja ide a rímét. Leírtaim a címet s így szólt: — Egyelőre az ebédlőben fog dolgozni. Dolgozni kezdtem az ebédlőiben. Egyetlen magyar nem molesztált, pedig ekkorra már rendbe jöttem s igencsak szemrevaló teremtés voltam. Nézd csak, tele a disco lányokkal, de olyat, mint amilyen én akkor voltam, még véletlenül sem talász köz­tük. Vannak csinosak, szépek, de tizenhét éves koromban én olyan voltam, mint egy király kisasszony, bár ócska rongyokban jártam. S mindez azért volt, mert már végigpróbáltam a földön az összes szenvedést s nem törtem meg, kemény lettem, akár a gyémánt s a katonák érezték az erőmet. Az is lehet azonban, hogy a tiszt elmesélte, egy másik tiszt felesége vagyok s kész voltam a bitó alá menni, csakhogy megmentsem a férjem. Nem -tudom. -Mellesleg, egyetlen katona sem szemtelenkedett, fejet hajtottak, ha találkoztak velem. Két hét múlva -beállít ez a tiszt a tálalóiba s így szól hozzám: — Menjünk, vár-ják. Nézem, s farra gondolok, most mi lesz? Az arca pedig, akár a fal, semmit nem árul él. Rendben, követem, a fejem azonban üres, csak egy gondolat motoszkál benne: Krakkóban felvettek az ebédlőbe, itt szintén. Csak nam elátkozott hely az ebédlő számomra? A lelkem eltompult, nem é-reztem félelmet. A tiszt kinyitja előt­tem az ajtót. — Parancsoljon! Személykocsi parkol a bejárat előtt s mellette az én Gyulám lépdel föl s alá. A kocsinál ott áll a tisztiszolgája s néz rám. Gyula felém fordult s megtörtént a csoda: halálom óráján, életem legutolsó pillanatában is emlékezni fogok erre. Lát­tam, hogyan változik meg egy szemvillanás alatt egy ember tekintete. Először egy h-alott szem-évei nézett rám, tekintete mozdulatlan és fátyolos volt, aztán szeme egyszerre kigyiúlt s lángolt, -akár a csillagok s rájöttem; most már élni fog! Megállt, rám nézett, én is -megálltam, őt néztem s tekintete egyre jobban tüzelt. A kövér tisztiszolga ekkor elsírta magát, a másik tiszt is zokogni -kezdett, legyintett s vissza­ment az ebédlőbe, -mi pedig -csak álltunk s -néztük egymást. Gyula csak ennyit mon­dott: — Wanda ... 331

Next

/
Thumbnails
Contents