Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)

— Wanda van itt! Wanda.

Erre előjött egy (idős, ősz asszony, átölelt s így szólt hozzám:

— Lányom, megmentetted a fiamat. Mindnyájan tudjuk, hogy figyelmeztetted,

ezónt kellett elválnod a férjedtől.

Bizony, így volt; a bárónő, kidobott, az egyszerű munkaszolgálatos családja befogadott. Ti, fiatalok nyilván azt hiszitek, hogy a gazdagok 'és a szegények közötti harag csupán a tankönyvekben létezik. Én is így gondoltam, amíg az élet tanítani nem kézdett. Keményen, vérrel adott magyarázatot kételyeimre. Az én vétem árán.

Rendben. Belépek, köröttem mindenki sürög-forog, nekem azonban jártányi erőm sincs már. A szobában nyugtalanul ül Dávid, aki a címet adta. Odalép hozzám és kezet csókol. Ekkor csókoltak életemben másodszor kezet nekem. Később még többször, ezerszer, tízezerszer is, de ezen kívül csak egyre emlékszem, de erről majd később. Ez az első kettő az volt, amikor Gyula és amikor Dávid csókolt kezet. Tüstént asztalhoz invitáltak, kikérdeztek, hogy volt, mi történt Gyulával. Dávid még nagyon gyönge volt, anyja lefektette a heverőre s a férfi onnan 'kérdezgetett. Most vezetőféle az építőiparban, 6 dönti el, melyük házat bontsák le s melyiket építsék újjá, nagy szava van a vállalatánál.

Náluk maradtam. S nap mint nap eljártam férjem házához lesbe, meg akartam tudni, hazaérkezett-e, találkozni akartam vele, amikor hazajön. A 'bárónő nyilván észrevett a felső ablakból. S egyszer, amikor a házzal szembeni fák mögött rejtőzködtem, csendőrök léptek hozzám, kézenfogtak s gyűjtőtáborba kerültem. Onnan szerelvényszámra küldték az embereket Németországba. Azt gondoltam, feltétlenül megszököm. Lengyelországban kell megszökni, semmi áron nem kerülhetek Németországba. Visznek, nem tudom hová s eliöl bombák robbannák. Egyre azon töröm a fejemet: meg kell szöknöm, de hogyan? Így szólok a kísérőhöz:

— Van húgod?

— Igen.

— Feleséged?

— Az is.

— Mit tennél, ha a húgodat, vagy a feleségedet táborba vinnék?

Azt feleli:

— Mindnyájatokat sajnálom, de ha szabadon engedek valakit, főbe lőnek.

Az egyik állomáson megkértem:

— Elkísérlek.

Az asszonyok azt sugdossák:

— Menj, menj -csak, minél tovább leszel ott, annál jobb.

Elrejtőztem az illemhelyen, bezárkóztam. A mozdony már fütyül, a katona kiabál, kiabál, azután hallom, felhúzza a géppisztolyt. Bebújtam a sarokba. Iszonyatos dübörgés. Az ajtóba eresztett egy sorozatot. Kedves földim, még sohasem lőttek rád közvetlen közelből? Kíméljen meg a sors ettől az élvezettől. Dermed'ten kucorgóik — nem tudom, hol vagyok, talán már a túlvilágon. 'Hallom, csizmája csattog s látom, az egész tárat a tetőbe eresztette, hogy hallják parancsnokaik, hogy 'igazolja magát előttük, de nem .akart megölni. Kinyitottam 'az ajtót, kiléptem. Puskaporbűz terjengett. Majdelcsúsztam az üres töltényhüvelyeken. A szerelvény azonban már elment. Néztem utána s jóllehet komszomolista lévén nem voltam hivő, imádkoztam, hogy ezt a .katonát ne fogja a golyó.

Vajon, ha valaki 1941. június 22-én azt mondja nekem, hogy valaha 'is állni fogok egy lengyel vasútállomáson s imádkozok egy ellenséges katona életéért, el- hiszem-e-neki?

Kiléptem a peronra. Kosztüm volt rajtam, angol cipő, szép átmeneti kabát — minden elsőosztályú holmi. Senki nem gondolhatta rólam, hogy szőkédben vagyok. A peron mellett egy bosszú szerelvény állt, a pőrekocsikat ponyva takarta, 'mindenütt katonák cirkáltak. Hová mennek? A frontra. Egy nagyvárosba kell jutnom, gondoltam, mert egy kisvárosiban rögtön észreveszik, hogy idegen vagyok.

326