Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)

Ezt csak azért mesélem el, mert a németekkel a magyarok nagyon rosszban voltak s a német hadvezetés elhatározta, megfosztja önállóságuktól a magyar csapatokat. A férjemet néhány más parancsnokkal együtt átirányították ezeknek az alakulatoknak az újraszervezésére.

Két napot töltöttem az ellenőrző táboriban. Egy szép napon, hajnali négykor csöndesen megrángatja a lábam egy policáj s így szól hozzám:

— Gyere ki.

Suttogva kérdem tőle:

— Hová?

Csak ennyit felelt:

— Csöndesebben!

összeszedtem a holmiaimat s mentem utána. A táborparancsnokhoz, fércem barátjához vezetett:

— Idefigyelj ezt a tábort holnap Auschwitzba küldik, Németül Auschwitz, lengyelül Oswáecim. Több magyarázatra ugye nincs szükség? Tessék, itt van pénz, ■miindjárt kiikísénnek a tálbonbód s indulj el egy másik szerelvénnyel. Ha elkapnak, mondd, hogy magadtól szöktél meg. Minden világos?

Igen, még valami az eszembe jutott. Ez az András, a férjem barátja, egyszer egy hordónyi benzint adott át a lengyel partizánoknak. Éjszaka bekopogtak az ablakán s megkérdezték: „Van benzined?” Egy szót sem szólt, csak kigörgette a benzint s a látogatók eltűntek. Ilyen ember volt. Huszonöt év múlva találkoztam vele — hol és hogyan, már megbocsáss, ezt nem mondhatom meg, nem csak az én titkom.

így is jó. Ütnak indultam. Nem mesélem el az utat. Tizenhét éves voltam, terhes s mindenütt igazoltatások, mégis Lengyelországon át eljutottam Budapestre. Mit gondolsz, ezek a csinos, répanadrágot, finom szandált viselő, agyondódelgetett leányzók meg tudták volna ugyanezt tenni? Teréz képes lett volna rá, jóllehet most itt ül előtted félig meztelenül: a divat mindent megenged, de ő csak külsőleg követi a divatot. A többiek viszont aligha — ezek az elkényeztetett marna kedvencei nem lettek volna képesek eljutni egy idegen országba nyelvtudás nélkül, igazoltatásokon át... Végül Budapestre értem s megyek Gyula anyjához az adott címre. Csöngetek, a szívem a torkomiban doibog: hátha meglátom Gyulát. Gyula anyja a láncot sem kapcsolta ki. Ügy nézett rám az ajtó-résen s kérdezte meg tőlem:

— Mit akar?

Válasz helyett kérdezek én is:

— Gyula itthon van?

Jött a felelet:

— Nincs itt. Maga kicsoda?

— A felesége.

Az ajtórésen át tetőtől talpig végigmért, látta, hogy a hasamon már dudorodik a szoknyám s elnevette magát:

— Ha egy becsületes férfi feleségül veszi az összes lányt, akivel egy éjszakát töltött, nem lesz elég szobája a háreméhez.

Bevágta az ajtót s ráfordította a kulcsot.

Két ököllel vertem az ajtót, erre azt kiabálta ki:

— Eredj innen, te cafka, különben rendőrt hívok.

Nekiindultam, hogy megkeressem a Dohány utcát, az ötvenhetes számot. Merre menjek, nem tudtam. Kérdezősködni féltem, attól tartottam, kiejtésem elárul s bevisznek a katonai parancsnokságra. Nem, ezt a címet sohasem felejtem el. Kopogok. Kijön egy nálam is fiatalabb, tizenhat év körüli, törékeny leányzó. Kijön s kérdi tőlem:

— Mit kíván?

Magyarul még alig beszéltem, de azért tudtam neki felelni:

— Wanda vagyok.

Meghökkent, végigmért, majd visszaugrott az ajtóhoz s ezt kiabálta:

325