Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)

Auschwitzba kell irányítani. Auschwitzról már hallottál, ugye? Nem? Boldog ember vagy! Akkoriban mindenki ismerte ezt a nevet, a te Terézed nemzedékéből viszont sokan már semmit nem tudnak róla. S nem is akarnak tudni. Lám, a Beatleseket mind ismerik — ki milyen nadrágot hordott, ki kivel feküdt az ágyba. Pillangók, éjszakai pillangók...

Én viszont komszomolista voltam, szovjet lány, iskolai barátaim között voltak zsidók s voltak zsidó szomszédaink s apámnak zsidó munkatársai. A férjem átvette a küldönctől a csomagot, arca elsötétült. Egyre csak föl s alá járt a házban, lépteivel mérte, majd valahová eltűnt. Kisurrantam az ajtón s rohantam a munkaszol- gálatosdkhoz. Közébük furakodtaim s így szóltam:

— Holnap Auschwitzba küldenek titeket. Ma meg kell szöknötök, most mindjárt, még az éjjel.

Lármázni kezdtek: gyűlést tartottak, de inkább bazóri ricsajra emlékeztetett az egész. Négyen úgy döntöttek, hogy megszöknek, a többiek — nem. Mindenki levélíráshoz fogott, a leveleket odaadták a menekülőknek. A szökevények eltűntek. Braun Dávid búcsúzául felém fordult, rám nézett s ezt mondta:

— Jegyezd meg a budapesti címem, nappal vagy éjjel jössz, bánattal vagy örömmel, mindig testvérként fogadnak majd.

S ezzel eltűntek.

Reggel, amikor létszámellenőrzésre összegyűjtötték a munkaszolgálatosokat s kiderült, hogy négyen hiányoznak, a német parancsnok vadul ordiíbált a férjemmel, pisztolyát rázta Gyula arca előtt s megfenyegette: nem ússza meg a dolgot ilyen szárazon. Így is lett, később sok kellemetlensége származott belőle. Amikor kettesben maradtunk, mindent elmeséltem a férjeimnek. Egy szót sem szólt, csak elkomorult, mert akkor már teherben voltam s ezt tudta.

Utaztunk tovább. Gyula éjszaka ismét ott zokogott a mellemen, bocsánatot kért. Azt feleltem neki, most már mindegy, csak el ne válasszanak bennünket egymástól. Fel tudod fogni, Teréz, mit jelent az, ha el kell válnod attól az embertől, aki betölti tested s lelked? Fel tudod fogni?

Reggel jött a parancs a németektől: az összes magyar katonát egybegyűjtik, a többi polgári személyt s a más nemzetiségűeket pedig táborba küldik, ellenőrzésre. Aki nem engedelmeskedik, azzal a háborús idők törvénye szerint gyorsan leszámolnak: agyonlövik, mint kémet.

Gyula kérlelni kezdett:

— Gyerünk, esküdjünk meg rá; mindent elkövetünk, hogy mielőbb eljussunk Budapestre. Tessék, itt van anyám címe. Ott majd találkozunk. Nem azért köt bennünket össze immár vér szerinti kapocs, hogy nyomtalanul elváljunk egymástól... — S még hozzátette: — Az ellenőrző tábornok parancsnoka ismerősöm. Majd segít neked. Tíz liter rumot adtam neki abból, amit idáig hoztunk.

Nem sokkal korábban történt: a lengyel erdőségeken két párhuzamos oszlopban haladtunk át: egy magyar és egy német oszlop. Éjszaka a férjemhez beült egy lengyel partizán s kertelés nélkül közölte vele:

— Balra maguktól nagy lövöldözés lesz, de ne avatkozzanak bele, csak akkor menjenek segíteni a németeknek, amikor mi már visszavonultunk.

— Megint egy próba, hogy mennyire vagyok hűséges híve a Führernek? — kérdezte Gyula s előhúzta revolverét. — Az SS-tői vagy a hadseregelhárítóktól vagy? Bár ez mindegy, Elintézlek, — még meg is dicsérnek érte.

— A te dolgod, — hagyta rá az ismeretlen. — Csak ne feledd, az ülésről nehéz lesz lemosni a vért, van némi tapasztalatom. Várj egy kicsit a ravasz meghúzásával, inkább ide figyelj.

Ebben a pillanatban oldalról hangos robbanások hallatszottak, dübörgés, lövések csattantak. Visszhangzott az egész erdő.

— Világos? — kérdezte a partizán. Majd szalutált, kinyitotta a teherautó ajtaját s kiugrott a sötétbe. Amikor balról elcsitult a zaj, Gyula megparancsolta embereinek, hogy az erdőn át induljanak a harc irányába.

324