Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)
— Wanda, el kell menni. Nagy csata lesz. Elutasítottam: — Maga megbolondult. Hogyan hagyhatnám magára beteg anyámat? Anyám nyugtatgatott: — Én már öreg vagyok, hamarosan meghalok, te viszont menj. Higgyél ennek az embernek, megment téged. A magyar tiszt az órájára mutatott: — Minél hamarabb indulnunk kell, nemsokára robbantani kezdik ezeket a házakat, a németek már jönnek az utcán. — Anyám nélkül egy lépést sem teszek. Ekkor anyám halkan ezt kérdezte: — Elvisznek Vjacseszlav Pavlovic&ig? Lányom, egész életemben őt szerettem, de hű voltam apádhoz. Most a közelében szeretnék meghalni. Miért nézel úgy rám, aranyam? Azt szeretnéd megtudni, miért nem kértem meg azt a magyart, hogy engem is vigyen el Vjacseszlav Pavlovicshoz és hagyjon ott? Azért, mert tizenhét éves voltam. S mert ez a tiszt úgy jelent meg, mintha meséből lépett volna ki, éppen abban a pillanatban, amikor a már elkerülhetetlennek tűnő halált vártam. Meg azért is, mert szerettem apámat s nem akartam látni azt az embert, akit anyám egész életében titokban imádott. Anyám rám hagyta: — Menj vele, meg fog menteni. A tiszt megjegyezte: — Kár lenne itthagyni a pianiínót. öt katona felpaikolta a hangszert a teherautóra. Zajt, káromkodást hallok az utca felől, a szobába belép egy német őrvezető s ezt üvölti: — Milyen jogon? Ki engedte meg? Senkinek nincs joga bármit is kivinni! A parancs megszegéséért felelni fog! Az én magyarom harsányan rákiáltott: — Vigyázz! Hogy merészelsz így beszélni egy magyar tiszttel? összevitatkozták s látom, a német lekapja a nyakából a géppisztolyt s ezt üvölti: — Majd én megmutatom néked, disznó magyar! Gyula erre hasba rúgta, lebukott s karvalyként kapott a német géppisztolya után. Ide-oda hemperegtek a padlón s a fasiszta fojtogatni kezdte az én magyaromat. Anyámmal magunkon 'kívül voltunk, csak néztük, mi történik. Ekkor felkaptam apám márvány hamutartóját s akkora erővel csaptam a német fejéhez, hogy kettétört. Rögtön el is engedte Gyulát. Gyula pedig a géppisztoly csövével addig szorította a torkát, amiig ki nem nyúlt. Végül Köpeczi Gyula ezt mondta németül: — Micsoda szörnyű idők! Keresztet vetett, a hullát lehajította a pincébe s mi kézenfogva kivezettük anyust, beültettük a kocsiba, majd felszálltunk a teherautó platójára s elindultunk. Elvittük anyámat Vjacseszlav Pavlovicshoz. Kiszállt a fülkéből, némán álltak egymással szemben, amíg a katonák becípelték hozzájuk a pianínót. Átöleltem anyám, de ő csak nézett rám. A 'katonák kiabálni kezdtek valamit magyarul, integettek, a százados anyámhoz hajolt s odacipelt a kocsihoz. Anyám továbbra is csak állt s némán nézett rám. Soha többé nem láttam... Gyermekeim, most én is iszok egyet, jóllehet munka közben tilos, maga viszont ne igyon, inkább hallgasson tovább ... Miről is meséltem? Igen, micsoda pánik tört ki! Egy asszony rohant üres varrógéptokkal. Gyerekek kiabáltak, nem messze robbanás robbanást követett. A németek hozzáfogtak Kiev elpusztításához. Mi pedig száguldottunk. Ugyan, hová utazom én ukrán lány létemre egyazon teherautóban öt megszálló katonával? Miféle szél röpít a szárnyán? Uramisten, ha egyáltalán létezel az egekben, tégy úgy, hogy többé ne fújjanak ilyen szelek. Isten azonban nincs odafönn. Ha lenne, akkor engedte talán volna, hogy ártatlanok vére patakokban ömöljön? Óh, földim, kedves földim, nézd csak, mi történik: Teréz fülel s egyre téged 322
