Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)
tent... Elmenőiben kezet csókolt, addig ezt soha senki nem tette velem. Csókja perzselt, mint tűz. Éjszaka rosszul aludtam, másnap reggel pedig beállított a tdsz- tisizolgája s hozott még egy vekni kenyeret. Anyám megrémült: — Ó, mi lesz ebből, nem kell, nem kell! Én nyugtatgattam: — Anyus, ne félj semmit! Jósa is azt mondogatta: — Nem, ez az ember nem provokátor. Rájöttem, hogy ez a magyar tiszt szégyenli az életét, vonzódik hozzánk, sejti, hogy a partizánoknak igazuk van, amikor meg akarják ölni őt. Azonban katona volt s teljesítenie kellett a parancsot, ment hát vakon a végzete felé. Vajon láthatjuk-e előre a sorsunkat? Hát sejthettem akkor, hogy anyám szíja miatt, amitől zenei ízlésem kifejlődött, találkozom azzal, aki rám kiméretett s életem végleg és fenekestül felfordul? ... Mondd meg hát, földi, mert ugye párttag vagy, magyarázd meg, miért van úgy, hogy én a partizánlány, aki már három éve pusztítottam ezzel a két kezemmel a német haditechnikát, amitől nyilván nem egy hódító halálát lelte, miért tártam ki szívem egy hódító előtt s sajnáltam meg azért, mert egyre harcba, véget nem érő őrszolgálatokra küldik, ahol sok a partizán s végezhetnek vele? Nem tudsz rá válaszolni? Erre sem? No, akkor nem maradt más hátra, mint hogy ismét kérd fel Terézt, igen, azt a másikat, a nyugodtat, lám, már egészen nyíltan errefelé nézelődik ... Ismét itt vagy? Bármelyik aigánylánynál pontosabban megjósolom neked, ez a lány a végzeted, a világon senkivel nem lenne olyan jó, mint vele, ő pedig elfogadná az életed, sajátjának s halálotokig kéz a kézben élnétek. Ez azonban sohasem lesz így, mert olyan világban élünk, amelyet képtelenek vagyunk irányítani, a világ irányít bennünket. S kiderül, mi csak repülünk, akár egy porszem, hajt a szél bennünket s mi repülünk a nyomában, vele együtt, de nehogy fekete vihar kerekedjen ki ebből a szélből... Üldögéljen csak melletted, az iskolában tanult oroszul, egy keveset majd meg is ért, persze, nem az én szavaim a döntők a számára. Tera, gyere ide, öntök neked, ma a vendégem vagy, mert én is voltam fiatal s én is boldog szerettem volna lenni. Az utolsó napig az üzemben dolgoztam. Anyám megérezte, hogy el kell mennem. Azt mondta: „Menjünk Vjacseszlav Pavlovicshoz”. Vjacseszlav PaVlovics a zenetanára volt, hosszú, fehér hajával Lisztre emlékeztetett. Anyáinál néha áriákat énekeltek az „Aidá”-ból. Nős volt. Ugyan, hová mentem volna, amikor hittem benne, hogy látni fogam az én magyaromat. Könyörögtem a sorsnak, nehogy megöljék a partizánok. Olvasom a német parancsot: negyvenhárom szeptember huszonihanmadi- kán déli tizenkét óráig Kievet el kell hogy hagyják lakói, csak annyi holmit vihetnek magukkal, amennyit elbírnak, a többit itt kell hagyni. Mi lesz ebből, gondoltaim. És már nem anyám, hanem én, a fiatal lány döntöm el ketttejünk sorsát. Anyám így szólt hozzám: — Én meghalhatok, de neked élned kell. — Nem, — felelem, sohasem hagylak magadra. Együtt halunk meg. Hová is mehetnénk? — Magamban pedig arra gondolok: „Valóban nem láthatom többé szemét, mely úgy ragyog, akár egy csillag?” Nos, mondd meg nekem, földián, mi erősebb: a halálfélelem vagy a szerelem? Huszónbanmadikán kora reggel csak ültünk otthon, de semmit nem csomagoltunk össze. Ha meg kell halni, hát meghalunk. Anyám megkért: — Játsszál valamit az „Aiidá-”ból. Nekifogtam, szépen játszottam, anyám meg csak ült mellettem és sírt. Ebben a pillanatban kopognak az ajtón, erős, éles kopogás. Elállt a szívverésem: ez ő! Eszembe sem jutott, hogy lehetnek a németek is. Nyitom az ajtót, öt magyar katona s mögöttük a százados. Az utcán pedig teherautó áll. Németül szólt hozzám: 321
