Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)

tegnap már mindenről beszámolt nekünk, s ehhez neki — mint egyszerű alkalmazottnak — nincs mit hozzátennie. Csak Rudolf ellentmondást nem tűrő parancsára adta be a derekát, s ismerte el kezeit tördelve, hogy a hír, „ami járja, igaz, de hogy mért szakadt ránk ez a csapás, a jóég tudhatja csak”... „No, mégis. — biztatta Marietta. — Beszéljen nyugodtan, nem lesz belőle semmi baj.” A portás erre — lesütött szemmel, hisz nem mert Mariettára nézni, aki ugyanis még nem öltözött fel, s ragyogó teste, vakító fehérneműje a torkára fagyasztotta volna a szót — dadogni kezdett, egyébként sem beszélt folyékonyan, s mintha csak Marietta lenne a szobában, egyedül hozzá intézte szavait.

Mi, kérem, egyszerű emberek, nem értünk az egészből semmit se. De én félek. És mindenki fél. („Ejha” — buzdította Marietta, s összeráncolta hófehér homlokát.) Azt mondják, ez a Herman valami lázadó, de hiába beszélnek, hogy így meg úgy, hogy hibbant volna, ne higyjen a nagysága az ilyen beszédnek. Tudja az, mit csinál. Nem tetszik neki az egész. („Az egész?” — villantotta rá fénylő szemeit Marietta, s elmosolyodott.) Az egész, ami itt van. Mert, nagysága, itt már mindent szabad. Ebbe a mai világba. („Nocsak!” — biztatta Marietta, jobb lábát felhúzta, lágyan átkulcsolta fajta ujjait, s térdére támasztotta az állát.) Itten, nagysága ... már nem szent semmise. Se istent, se törvényt. Szórják a pénzt, pazarolnak, azt maga el sem bírja képzelni, mi megy itt. És mindenki bagzik, kérem, mint a nyúl. Én templomba járó ember vagyok, én mást nem tudok mondani. („Bagzanak?” — húzta fel gyönyörű szemöldökét Marietta.) Hajjaj. Ha nagysága azt sejtené. Hogy mi folyik nálunk a csukott ajtók mögött. A plébános úr azt mondja, Szodoma és Gomora. Hát, igaza is van neki. („És ez a Herman. — szólt közbe Rudolf. — Ez kicsoda?”) A Herman? Hát, az a csapdás. Állítólag. Előbb csak a dúvadot fogdosta össze („Dúvadot? Az meg mi?” — kuncogott Lucy.) a Városerdőben, megbízása volt. Aztán mostmár a haszonvadakat is. És leteszi a küszöbre. Éjjel. Hogy figyelmeztessen. Mert a bűn ellen van az, nagysága. Az emberek jobban reszketnek a csapdáitól, mintha fegyverrel fenyegetőzne. Mert az következik. Hogy összefogdossa őket, mint a kóbor ebeket. Én mást nem tudok mondani. Elmehetek, nagysága? („Na, de maga mit mond?” — állította meg Marietta.) Én? Én semmit. Az egyszerű ember jobb, ha hallgat. De azt beszélik, már meghibbant, és összekeveredett a bomlott agyában, mi a kártékony, és mi a nem. Pedig tudja az, jól tudja, nagysága. A plébános úr is mondja. („Maga látta már?” — kérdezte buja mosollyal Marietta, s közelebb húzta hozzá a székét.) Kit? A csapdást? Hát, még nemigen. De mondják, jól megtermett ember. Meg ravasz, mint a róka. Nem tudnak kifogni rajta. Én mást nem tudok mondani. Mostmár elmehetek, nagysága?

„Valami érzelgős, ostoba paraszt!” — vetette oda Rudolf, mikor a portás remegő inakkal kisurrant az ajtón. Azonban ő sem tagadta, hogy a történet kedvére van, ezért abban maradtunk, megvárjuk, amíg nem tudunk meg valami bizonyosabbat. A napot — bőséges reggeli után — a városka közfürdőjében töltöttük estig, s mert látva — noha előzőleg megtagadták kérésünket —, hogy Berta és Zsuzsanna, majd a hozzájuk csatlakozó Gusztáv meztelenül amolyan kedvünket szolgáló „vízibalettet” rögtönöznek a medencében, a személyzet sipítozó vénasszonyai kitessékelték a meredt szemű, hájas nyugdíjasokat, s egy órára lehetővé tették, hogy nem csekély ellenszolgáltatás fejében magunkra maradhassunk. Csakhamar Olivér és Lucy is bekapcsolódott az egyre fergetegesebbé váló szertartásba, így a medence szélén leterített háncsszőnyegen már csak mi, voyeur-ök maradtunk a növekvő szédületben, meg néhány alkalmi bámészkodó a bejárat üvegajtajához tapadva, örömtelenül, a gyáva sóvárgás nyomorult foglyaiként. Az este s az éjszaka békésen telt, csak Olivér okozott némi gondot, mert valószínűleg túlszedte magát, s hányni kezdett, de

17