Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)
két óra tájban már cf is jobban lett, s Mariettával aludni tért. Harmadik napja voltunk már a városban, s tán végleg megfeledkezünk „Herman”-ról meg valószínűtlen történetéről, ha a reggelinél nem viharzik be karikás szemekkel a szállodaigazgató; odafutott asztalunkhoz, s korábbi nyájasságát levetkezve elfúló hangon csak ennyit mondott: „Kezdődik!”, s minden további magyarázat nélkül otthagyott minket, mint aki izgalmán képtelen úrrá lenni. Percek múltán aztán újból megjelent, s valamivel higgadtabb hangon közölte, hogy „Hermán” akcióba lépett: a postamester nagyobbik lányát, egy hentest meg a gimnáziumi tornatanárt súlyos lábtöréssel ma kórházba kellett szállítani, mert reggel, midőn munkába indultak volna, a lakásajtó s az utcai kapu közötti sávban egy alattomosan elhelyezett hatalmas tányércsapdába léptek. „Kezdődik!” — fejezte be az igazgató, s lázas tekintettel, kockabajszát tépdesve végleg elkotródott. Attól kezdve — napi egy liter Rizling fejében — a hotelportás reggeli telefonjaiból tájékozódtunk a további fejleményekről s követtük fokozódó figyelemmel „Hermán” egyre rémisztőbb útjait, amint éjszakáról éjszakára újabb és újabb kelepcéket sikerült elhelyeznie az udvarokban s az utcákon, iskolák, középületek s parkok bejáratainál. Többnyire nagyméretű tányércsapdát s úgynevezett „berlini hattyúnyakot” használt, s a portás jelentéseiből az is kiderült, hogy a külön erre a célra szervezett speciális éjszakai alakulat minden kísérlete ellenére képtelenek tetten érni, mert „Hermán” rendkívüli ravaszsággal cspknem láthatatlanul dolgozott, az események kezdete óta soha senki még csak az árnyékát sem látta, s alakját lassacskán már-már természetfeletti köd kezdte belengeni. Azt a mindvégig bizonyíthatatlan vélekedést, hogy „Hermán” létezik, a városban elkövetett tettein kívül arra alapozták, hogy itt tartózkodásunk negyedik napján végre megtalálták néhány csapdáját a Városerdő sűrűjében, amiket nyilvánvalóan azért nem rejtegetett tovább, mert nem volt szüksége rájuk. Többek között előkerült néhány billenőcsapda, melyek gonosz találékonyságukkal döbbentették meg a városka lakóit. Ez az eredeti rendeltetése szerint apró dúvad ellen használt csapda egy egyszerű deszkaládából állt, amelynek belső terében, hosszanti irányban egy tengelyen mozgó lécet helyezett el „Hermán”, mely úgy működött, mint a gyermekek közkedvelt lógabábéja, azzal a különbséggel, hogy ha a dúvad azon felszaladt, hogy elérje a léc végére helyezett csalfalatot, az átbillent vele, s elöl, a bejáratnál egy felpattanó pöcök segítségével saját súlyával zárta el mindörökre a menekülés útját. Legalább ekkora riadalmat keltett az a néhány csek- lye is, amely — mint a hotelportás elmagyarázta — egy egyszerű hurokból áll, s a földön fészkelő s a belelépő madarat épp azáltal fogja meg, hogy az szabadulni akar. Mindebben a kifinomult kegyetlenség jelét vélték felfedezni, noha az még előttünk, a csapdázás művészetében járatlanok számára is nyilvánvaló volt, hogy „Hermán” minden bizonnyal a szakma megszállottja, s szerkezetei elkészítésénél ősi hagyományokra támaszkodott. S mert az incidensek folytatódtak, és a rémület, ha lehet, csak nőtt az elkövetkezendőkben, már mi is izgatottan vártuk a portás híreit, nem azért, mintha a lassan növekvő pánik átragadt volna ránk, hanem mert az ötödik, vagy a hatodik napon valamennyiünkben feltámadt a gyanú, hogy „Hermán” s közöttünk valami összefüggés lehet. Napok teltek el a beérkező hírek értelmezésével (időnként az igazgató jóvoltából, aki minden valószínűség szerint a „Hermán” elleni küzdelem egyik vezéralakja volt, még néhány tányércsapdát is a kezünkbe vehettünk), mire rádöbbentünk, hogy míg a mi társaságunk — vagy Gusztáv kedvenc kifejezésével: különítményünk — az előre haladó mozgás szörnyeteg- jeiként az előőrs szerepét játssza a jóság kényszermechanizmusából csak óvatosan felszabaduló világban, addig „Hermán” a visszatartó erő, a fékezés megszállottja. S amíg a mi technikánk — szomorú tapasztalataink után megértve, hogy a gondolkozásnak csupán bamba áldozatai, s nem kereső héroszai vagyunk — a parafílikus beteljesülésre, a kéj zabolátlan hajszolására, s az elemi képzeletből elveszett éden szüntelen visszaállítására épült, a bűnben találva menedéket, addig „Hermán” szándékosan silány eszközeit a gőg hívta életre, a gőg, mely a gyöngeség ellenállhatatlanságában bízik. Megértettük, hogy amikor mi (ismét csak Gusztávnak sikerült 18
