Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)
mentes, de kellemes örömöket kínáló városkánkban az itt szórakozni vágyó vendégeinkre nézve nem éppen veszélytelen ... (Megtörölte markában szorongatott zsebkendőjével száraz homlokát, s mire idáig jutott, már csak fái fenékkel ült a széken, mint aki maga is tisztában van azzal, jelenléte menynyire nem kívánatos.) Néhány hete már annak (tapogatta zsebkendőjével még mindig száraz homlokát az igazgató), hogy városunk tiszteletreméltó polgárai ... különböző ... állat ... tetemeket találtak otthonaik küszöbén ... főként szarvas, őz és fácán ... de talán túlságosan is előreszaladtam, bocsássanak meg ... ha kissé szórakozott vagyok ... Nos, tehát ... valami láncáról elszabadult tébolyodottra gyanakszunk, aki szabadon garázdálkodik itt éjjelente, és csapdában fogott nagyvadak és madaracskák szörnyű tetemével riogatja az ártatlan lakosságot. Elfogni — s ez, sajnos, szokatlan ügyességét bizonyítja — mindeddig nem sikerült, pedig (sóhajtott fel fáradtan az igazgató) elhihetik nekem, az önkéntesnek, hogy mindent elkövettünk már ... ügyünket még az sem tudja előre lendíteni, hogy már tudjuk, ki áll az incidensek hátterében ... egy ... nyugalmazott vadőr ... bizonyos Herman nevezetű ... akiről, biztosíthatom Önöket, senki nem gondolta volna még egy fél esztendővel ezelőtt, hogy egy szép napon ... egyszercsak ... meghibban, és ilyen szörnyűségekre adja a fejét ... Maguk, tiszt urak, most azt kérdezik tőlem: na, de mi ebben a szörnyűség? s főként, hol itt a veszély?! Nos, hát (sóhajtott fel ismét az igazgató, megköszörülte a torkát, majd nyugtalanul tépdesni kezdte a bajszát), attól tartunk, hogy Herman ... ez a szerencsétlen ... nem áll meg itt, s mi mindnyájan meg vagyunk győződve arról, hogy ez még csak a kezdet, és valami váratlan dologra készül! Mert ... ezek a hullák a házak előtt ... csak jelek, csak figyelmeztetések ... de hogy mit forral ... azt nem tudhatjuk pontosan ... Természetesen (legyintett elcsigázottan az igazgató) most azt várják tőlem, adjak magyarázatot, mi indította Hermant ... ellenünk. Mert erről van szó, ehhez már nem férhet kétség ... De adósuk kell maradjak a válasszal, mert mi magunk is csak találgatunk ... biztosat senki sem tudna mondani. Mindenesetre (s most alig észrevehetően kihúzta magát), ezek után megérthetik, hogy bár magam s szállodám ellen szólok, mégis azt tanácsolom a tiszt uraknak, a legajánlatosabb volna, ha már holnap reggel visszautaznának, mert bevallom, semmiféle felelősséget nem tudok vállalni Önökért. És most, ha megbocsátanak ... Alighanem távol esne az igazságtól, ha azt állítanám, hogy megjelenése és szavai — az erőfeszítés miatti kellemetlen érzésen kívül, hogy választékos legyen, noha látszott, a legszívesebben ordított volna — akár egy csöppnyi figyelmet is keltettek bennünk, hisz első hallásra az igazgató zavaros története nyilvánvaló képtelenségnek és meglehetősen nevetségesnek tűnt; ám amikor Olivér gúnyosan megköszönte „az alapos tájékoztatást”, mire az igazgató mintegy alátámasztásul felhozta, néznénk meg a konyha melletti helyiségben az eddig összegyűjtött tetemeket, ahol azok — mint megjegyezte — „lejegelve várják a végkifejletet, mert a hivatalos szervek nem engedik sem feldolgozni, sem megsemmisíteni őket”, némi kíváncsisággal követtük a fürge emberkét s meglepetten hőköltünk vissza, amikor szélesre tárta előttünk a helyiség nehéz ajtaját. A kövezetét elképesztő mennyiségű, egymásra hajigáit szarvas-, őz-, s még ki tudja, miféle tetemek borították, s az egész be volt szórva jéggel. „Nos? — kiáltotta mögöttünk az igazgató rikácsolva. — Nos? Hisznek már nekem?!” Ha másért nem is, ez az ostoba közjáték annyiban hasznunkra volt, hogy kissé felélénkültünk a Marietta-ügy s így egész úticélunk gyászos kudarca után; felkértünk némi italt, bezárkóztunk az egyik szobába, majd vad szeretkezések után (ezúttal Gusztávnál volt az ostor) nyugovóra tértünk valamennyien. Reggel, Marietta javaslatára leszóltunk a házi telefonon a hotelportásnak, jöjjön fel, s számoljon be részletesen a városban uralkodó állapotokról, s főként arról, ő maga hogyan vélekedik a csapdás különös tetteiről. Nagy zavarba jött, gyorsan behúzta maga mögött az ajtót, s kérésünket azzal hárította el, hogy tudomása szerint az igazgató úr 16
