Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)

sem volt semmi kifogása, hiszen láttuk barátnőinkre tapadó zaklatott, sóvárgó tekintetét, a hotelportás mégis érthetetlen ellenállást tanúsított, s úgy tűnt, mindenáron le akar beszélni bennünket arról, hogy megszálljunk a városban. Így már jócskán elmúlt dél, mire elfoglalhattuk szobáinkat az emeleten s lecsillapítottuk Mariettát, aki szikrázó szemmel követelte, hogy tüstént induljunk a haldoklóhoz, de végül sikerült meggyőznünk őt, hogy az átvirrasztott éjszaka s a fárasztó utazás után neki méginkább szüksége van néhány órányi pihenésre, mint nekünk. A portás — előzetes kérésünkre — este hétkor kopogtatott az Olivérnek kiírt szoba ajtaján, majd — amikor bekukkantott s látta, odabent Berta és Lucy alszik az ágyban, összefonódva, édesen — megzavarodva elmenekült, s csak percek múltán tért vissza, hogy a másik szobában Rudolf fülébe súgja: „Az igazgató úrnak fontos közlendője lenne, a tiszt urak számára”. Ügy látszott azonban, a dolog mégsem lehet olyan fontos, mert míg megvacsoráztunk az ebédlőben, senki nem zaklatott, s még amikor kiléptünk a szálloda ajtaján a jeges szélbe, a portás akkor sem vette magának a fáradtságot, hogy megállítson bennünket, csak idegesen rágta a körmét a recepció pultjára könyökölve, és mindössze annyit kiáltott utánunk, hogy legyünk óvatosak, mert a város köz- világítása még nem egészen tökéletes ... S valóban, majdhogy orra nem buktunk odakint, és bizony beletelt egy jó fél órába is, míg megtettük a síkos járdákon az egyébként alig tíz perces utat Marietta szülőházáig. Elfogódottan léptünk be az ajtón, az átható verejtékszagtól megtorpantunk a küszöbön, de tovább nem is jutottunk, mert amikor az öregasszony észrevette Mariettát, összeszedte utolsó erejét, megragadta az ápolónő karját, s rekedten könyörögni kezdett neki, hogy verje ki innen „ezeket a szörnyetegeket! mindent — sikoltott undorodva —, de ezt nem!” így hát lassan kihátráltunk az izzadságszagból, s a kapuban vártunk Mariettára, akiről tudtuk, nem nyugszik, míg nem érintheti meg az ágy öreg deszkáit, hogy bársonyos tenyerében fogja össze „születése és hamarosan bekövetkező felszabadulása ösz- szetartó szálait”. Komoran-kérdőn néztük egymást, míg Marietta megérkezett, mert nem tudtuk eldönteni, beavatkozhatunk-e a múlandó látványba, melynek valódi teljességéhez — éreztük — a mi képességünk: a szentségtörés merész lendülete, a bűntett izgató zamata hiányzott. Mielőtt megpillanthattuk volna a fénytől rémülten búcsúzó vénasszonyt, bizonyosak voltunk benne ugyanis, hogy a látványban — csak rajtunk múlik — ott lesz a lehetőség beteljesíteni fogságban tartott képzeletünk mindeddig halott ígéretét, s mert parafílikus kísérleteink épp ezt a lehetetlent célozták, a képzelet korlátlan felszabadulását — Gusztáv szavaival: — az esse pokoli üressége alól, csak nehezen tudtunk lemondani most a megvalósításról, mely azzal kecsegtetett, hogy ezúttal talán sikerül kijutnunk a szabadság határtalan tágasságába, ahonnan — hacsak egy pillanatra is a pusztulás előtt — létezésünk rettenetes szépsége fölmérhető. De a házból kilépő Marietta hirtelen szelídsége, leintő, lágy mozdulata semmi kétséget nem hagyott affelől, hogy a halottas szobába többé nem térhetünk vissza, mert ő már végérvényesen távozott, így lehorgasztott fejjel, csüggedten érkeztünk meg a szállodába, s némiképp tanácstalanul helyezkedtünk el a hajnalig nyitva tartó bár egyik koszos asztala körül. Alig tíz percig ülhettünk azonban zavartalanul, amikor az éjszakai pincér egy kitanult paraszt émelyítő eleganciájával Olivér mellé lépett, és halkan közölte, a szállodaigazgató engedélyt kér, hogy asztalunkhoz ülhessen. Mire azonban Olivér elháríthatta volna, az apró termetű, kockabajszú emberke egy székkel a kezében már ott is termett, s elhelyezkedett közte és Zsuzsanna között.

Bocsássanak meg nekem, tiszt urak, (kezdte alázatosan) a merészségemért, és külön elnézést a hölgyektől (s most jelentőségteljesen Berta és Lucy felé biccentett), de biztos vagyok benne, nem fognak neheztelni rám, ha sikerül elérnem, hogy végighallgassanak ... Nekem, éppen nekem a legkínosabb beszélni erről, hisz végül is tudatában vagyok, elsősorban az igazgató feladata, hogy biztosítsa vendégei teljes nyugalmát s itt töltött napjaik zavartalanságát, ám súlyos és megbocsáthatatlan vétek volna, ha tovább hallgatnék arról a példátlan állapotról, ami csöndes, minden harsogó látványosságtól

15