Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
— A kilencvenéves öregek, azok tudnak, de már azok se élnek, azt mondták, hogy mindig a kocsmában volt. — Iszákos lehetett? — Nem tudom, de aki idegenben van, mindig a kocsmában talál társaságot. Elbúcsúztunk. Ügy tett, mintha a kapu mögött lenne dolga, hajladozott a veteményesben egy-egy gazért, pedig bennünket akart /kihallgatni. Gyanakvása természetes, hiszen az ő házát fényképezik, az ő portája rendetlenségét híresztelik. bár nem is rendetlen, de hátha annak tartja valaki. Petőfi szájából kiugorhatott volna egy kunvanyádat, mert nagyon hirtelen természetű volt, de én most csöndesen megértem, teher ez a sok látogató, mi meg még Orlay Petries Somát, Petőfi másodunokatestvérét, a festőt is ide akarjuk híresíteni a nyakára. Régen az udvar rejtett világ volt: magas kőkerítés, magas kapu, csak a kertekre tárulkozott ki a fölösleges szemérem, s a kertek felől nem jó úton jött a látogató. Állandóan Petőfivel háborgatják, most meg evvel a Portaival. Csődbe jutott romantikánk! Végül is van valami közös Petőfi költő és a gyomláló paraszt között a rátarti gyanakvásban. Költő? Egy tizenhatéves, nagypipás gyerek, akinek szobájában áll a füst, félnek tőle a méhek a méhesben, ahova vonulni szökött. S valóiban, sokat járt a kocsmába társalogni ez a kamasz. Ha termetére gondolok, mosolyognivaló lehetett, bár koravén társalgása kétségtelen. De milyen volt az a ház, az a három és fél hónap Asszonyfán 1839-ben? Lelki okokból került ide. Salkovics Péter nagybácsi, aki Orlay Petries Somának is nagybátyja volt, lelkifurdalását könnyítendő a fiút taníttatni akarta Sopronban, valamit visszaadni, hiszen testvére volt a főbűnös Petőfi apja, az öreg Petrovics kisemmizésében. Innen tudhatja Uraságad, a költőt Petrovios Sándor néven vezették be a születési anyakönyvbe. Hát, Salkovics magához vette azon a nyáron, s mint földmérnök, figurálisának is képzelte, használhatta is, de Sándor inkább átálmodozhaíta a nyarat pipafüstlben, mintsem a mérőléceket cipelje. Nagy szerelmet képzelődött, a faluiban lovagvárat akart építeni. Gyönyörű lehett volna! A várúrnő Gsáfordi Tóth Róza, a csöngei nyugalmazott huszártiszt lánya, aki megbocsátja férjeurának a pipafüstöt, s még azt is, hogy rosszul gitározik és énekel. A lélekben a lovagvár hamar fölépült, miként csak a lélekben lehetséges. Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát, Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt. Jött és látta Eos bájait: irigyelve pirula, S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott. 1839. május 29-én írta ezt a korhű versikét, melyben jól vizsgázik metrumból az első sor végének ellenére, s grammatikából, romantikából. Ostffyasszonyfai öt verse közül a múzsa a címben elsőre megnevezve: Róza. Az utolsó kettő címe egyformán Elválás. Közbül egy epigramma, s a másik Petries Somához irányozva, ami azért érdekes, mert kukucskálhatunk valamire ezen az irigy versen át. Aki össze akarta törni rokon-barátja /gitárját, így zeng: Zengj! — Ha dús volnék, aranyat fizetnék Bőven és néked dalodért: de sorsom Nem kegyel. Csak vers, mit az árva ifjú Nyenhete tőile. Miért irigy? Mert a lány szerelmét poézissel nem tartotta elérhetőnek, csak szép hanggal, s jól kezelt zeneszerszámmal. Verssel a szerelemben legtöbbször csak nevetséges az ember, mint ahogy olyan jól tudjuk tapasztalatból a Tekintetes Orral. Tizenhatéves koromban Löbl Péter harmonikájától olvadtak a lányok, én meg azt írtam a Györgyi Klárinak: „figyelem feszes tomporod, s a ringást hegyes melleden.” Még csak ez kellett a Klári anyjának! Persze, hogy megtalálta, akár az öreg 251
