Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

Csáfordi Tóth Petrovics Sándor levelét. Botrány! Az érthető, hogy ez a vágy viszonzatlan maradt, hiszen rosszul gitározik ez a középmagas, szikár, fefhérszínarcú, sör- tekemény harnahajú ifjú, akinek szemefehére vércsíkos. Mégis, milyen szándéka lehetett Salkovicsnak, ha ilyen piciség miatt fölhagyott a taníttatással? Kezdetben biztosan tiszta, azután megcsappanó, félős, hogy ilyen fiúért kell felelősséget vállalnia a soproni iskoláiban. A zongora tetején lapuló levél alamuszi kiűzetés, még- inkább, hogy Salkovics eltűnt pontosan arra az időre.

1939 szeptemberéiben az elválás két verse hervad alá.

S ha szólanék is, mit remélhetek?

A sors irántam oly vad, oly kemény;

Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek!

Nem gyűl érettem viszonérzemény.

A másikban:

Honnan int a Csendes béke réve, Honnan int a Bujdosó elébe?

aztán egy őszi soproni befejezés:

Veszteségem szörnyű, mondhntatlan!

Sok fordulója van Petőfi rövid életének, ezt az Ostffyasszonyfait nagynak tartom, majdnem mint mikor Mezőberényfoől, s éppen Petries Somáéktól a halálba indult 1849 nyarán. Innen a költői létbe. Ezért merem nevezni ezt a nyarat is irodalomtörténeti nyárnak. Innen lett baka tizenhatévesen, a bakából pedig lett a pápai diák, már az Athenaeum avatottja. A faluiban való tartózkodás jelentőségét itt találom. Én pedig megértettem valamit belőle. Az autót jó messze hagytuk, kigya- logoihattuk valamelyest magunkból az ellenséges fogadtatás csalódottságát.

Másképpen bánt velünk a csöngei asszony, a Weöres-ház lakója. Kedves, feketeszemű kislányával együtt. Férje a szövetkezet tehenésze. Mert itt meg az idejutást érdemes elmondani a Tekintetes Úrnak, leírom, hogyan kerültünk a házhoz. Egy öregasszony volt csak az utcán, megkérdeztük.

— Én nem avatkozom semmibe. Majd itt benn van az uram, e! Bemenek. — Kijött. — Én nem avatkozom semmibe.

— Tudja, kik voltak Weöresök?

— Ezek mem.

Mintha nem volna szerencsénk. Most meg egy szklerozisos öregasszonyt fogtunk ki a csöngei utcán. Nem avatkozik semmibe. Kik ezek az autósok és kiket keresnek? — gondolhatta. Mama! Maga ne avatkozzon semmibe! — hallom az agy- velőbe meszesedett korholást. Mert ugye a mama már összekever mindent. És ez a néni messziről az anyámra hasonlított!? Aztán jött egy férfi a túlsó oldalon és elkalauzolt bennünket. A félig szétszedett háziban élnek az új lakók. — A kutya harapós, megkötik —‘mondta irányítónk. S lám, egy pici sündörgött az udvaron, azon a hatalmason, ahol a régi gazdaság folyt. Az udvari színes üvegablakok még a régiék. Ez a rom és elhordott világ nem létezhetett Weöresnek, be sem ment, a ház előtt fényképezték le a társasággal, hallottuk az asszonytól.

— Olyanok voltak ám, hogy Gráoba mentek színházba! — mondta. Kislányától megkérdeztem, hányadikos.

— Jó magas vagy ahhoz képest. Hát, Kodályt énekeltek-e? És tudod-e, hogy ebben a házban vendégeskedett?

— Nem tudtam.

Kodály Zoltán zenésí tette meg a Tekintetes Űr halhatatlan sorait: „Forr a világ bús tengere, ó magyar..Aát az ódái zengést csak egy ötven tagú kar tudhatná

352