Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

többet! — Hát még nincs annyi — mondja Feri. Nem is desz! — ágy a juhász. — Elvinnék maguk minden értékes anyáimat! Mi meg csak elképedtünk minden váratlan fordulaton. Magyarázkodtunk, hogy mi azt már megbeszéltük az elnökkel. — Nem érdekés! — mondja a juhász haraggal —, én vagyok az ellenőrző bizottság elnöke és azt nem engedem meg, értik? és azzal visszaeresztette a kidobott jószágokat, majd az egész nyájat kieresztette. Látom én, mi megy itt — mondta duzzogva. — De jóember, csak nem gondolja, hogy ilyen anyát is elviszünk — fogott meg Feri egy keshedt, foszláncos gyapjúja, aprótestű birkát. — Miért, ez milyen? — kérdi a juhász. — Ez egy vén mustra már! — mondja Feri. — Vén? — csodálkozik a juhász. — Honnan veszi, hogy vén? Azt maga sohase mondja meg csak így rá- nézvésből. Tudja mit? Arra fönt van egy juhász, valami Rákóczi, az talán meg tudná mondaná. — Mér? Ki az Rákóczi? — mondom én. Feri meg a megfogott birkának szétfeszítette a száját, és 'kivett már egy igen erősen hibás fogat. — Idenézzen jóember, ez az a fiatal birka. Ehhöz nem kell Rákóczi, én is megismerem. A juhász elképedt a fölmutatott fog láttán, és gyorsan összeterelte a szétszéledő nyájat, mi meg üres kézzel újra nekilendültünk — jókat mosolyogva — a dombos hátnak, hogy másutt próbáljunk szerencsét.’"

Elfogadna egy ilyen juhászt a Tekintetes Űr? A leírásból nemcsak azt olvashatjuk ki, micsoda furfangos ember kínált meg bennünket utoljára a szekszárdi vörösből, de Kari bácsi stílusos kedvének ds részese lehettünk. Jó mesélő, jó készségű ember ő, és még miféle, számba venni is nehéz.

Miként valaha elképzeltem az ön verseinek első kiadását, finoman metszett betűkkel a sárgult papíron, esperesünk könyvei között megtalálni, úgy vágyakoztam Ostffyasszonyfára Petőfi Sándor miatt, aki minden darabja alá lejegyezte a megírás helyét, szinte egy országra való helységnevet. Mert élete csúcsairól már az alsóbb iskolában is sokat tanultam, később a részletekig megismertem, az az Asszonyfára serkentő vágy mégis mára valósulhatott meg csupán. Pedig milyen fontos ott és akkor megérteni a nagyságot, mikor még valóban senki, tiszta suhanc, de már egyetlen pillantása jövős.

Zoli barátom szívesen fölajánlotta autós szolgálatát, s mint ahogy előző este a Dabrókában vacsoráztunk, olyan természetesen kérhettem, menjünk Asszonyfára, de a szomszédos Csöngőt se felejtsük, hiszen az meg Weöres Sándor bölcsőhelye. Mindkettő csodagyerek, hadd lássam helyben, hadd lépkedjek azon a földön, próbálgatva az azonosulást. Többet ér néhány liter benzinnél az a rászabott idő.

Asszonyfa nagy falu, az egyszeri jobbágytelkeken új épületek, és a múltból romló kúriák. Valamelyikben képzeltük Petőfi lakhelyét. Ám, az egyikben a rendőrség, s az udvaron farkaskutya aludt. Óvatosan hátráltunk, az is lehet, hogy fölébredt, de ránk se ásított a Szimat. A parkban kicsavart fák a múltkori vihar után, s most is olyan nyomott, viharszagú és felhős az idő, mintha csak az előbb történt volna a nagy dstencsapás. Kevés ember jár az utcán, de ez csak akkor lenne feltűnő, ha Budapestről csöppennék ide hirtelen. Kidőlt fák, romló kúriák, üres utcák, lakatlannak tűnő házak képzetében még a múlt is élőbb lehet. Végre megtaláltunk egy közönséges házat, affélét, ahogy a háború után renoválni szokták, ahogy a szép fehér falat mindenféle színű habarccsal befröcskölték. A Tekintetes Űr sömjéni hűlt helye épp ilyen: hosszú, cserepes, kétablakos, a gádor (befalazva és a lakrészekhez növesztve itt az emléktábla mögött. Ez volt a Salkovics-ház.

Az ajtóból gyanakodva néz bennünket egy idősebb férfi meg egy öregasszony. Fényképre való, ahogy a férfi mögött az öregasszony leselkedik, mintha betörők lennénk. És jött az ember.

— Minek fényképeznek? Itt mindig fényképeznek. Tegnap is.

— Hát mert, itt lakott Petőfi, meg Oriay Petries Soma.

— Ki az a Portai? Semmit, se tudok róla. Meg Petőfi nem ás lakott itt.

— Hát akkor mért van ez a tábla? Tud Petőfiről valamit? — kérdezte Kari bácsi újságírásán.

250