Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

ÁGH ISTVÁN

Dani uraságnak

XVII.

Én a Kemenesaljára mindig 'keletről tekintettem gyerekkoromban. Ezt az élményt frissíteni akarván, eleget tettem az adorjánháziak meghívásának, s mert szülőházam lakatlan rom, s mert az a Veszprém megyei zug ott a Marcal előtt ismeretlenségében érdekesebbnek ígérkezett, örömmel 'beszállásoltam magam hozzájuk.

Zoltán, a fiatal, életrevaló fényképész és Szaióky Károly bácsi, a hatvankilenc éves szövetkezeti nyugdíjas földműves, költő, festő, régész vártak Babán, a vasútállomáson. „Megismer? — kérdezte Kari bácsi. — Meg hát! Köszönöm a házunkról írt versét.” Első találkozásunk olyan futó volt, nem ismertem volna meg, ha egyedül találom. Verse hozzánk szólt, a két fiú mentse meg a romlástól a szülőházat, a gaztól az udvart. Mert ő látta valaha:

Rég volt. Ott álltam a kútkáva mellett, mikor — nem tudom már, melyikőtök kifogta a két lovat az istálló előtt, melyből tehenek, borjak matatása, és enyhe ammónia párák illata szállott, betöltve az udvar egészét.

A vasderesre emlékezem.

Neki még volt kedve a munka után is ugrándozva érezni a szabadság ígéretes, csodálatos értelmét.

Hátán még hámmal, de futni akart szabadon a csillagokat rúgni az ég tetejéről gátlás és istráng nélkül boldogan.

Szótlan néztem, ahogy mórikálja magát és hosszan előrenyújtott nyakkal, terelgetésünkre besuttyant a tárt ajtón át az istálló jászlához.

Ez az ember olyan jól ismeri a lovakat, hogy iköltőieskedni szükségtelen. Ezért tartottam már első olvasásra különbnek egy versedgetőnél.

Édesapátok, kissé örömös büszkeséggel úgy magába motyogta:

„Fene a jókedvedet..

így meg már az apámra ismertem, bár a lovasgazda magát is éppígy írhatta volna, mint akik egyformák a lószeretetben.

246