Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - "Költészet és valóság" - Orbán Ottóval Gyökér a földben című versciklusáról Kabdebó Lóránt beszélget

rítottak. Nagy sikerem volt, én meg, hogy úgy mondjam, learattam a sikert, és utána a szünetben elmentem labdázni. Kicsiben az történt, ami nagyiban az egész osztállyal, észrevétlenül és nem ilyen látványosan, mint velem, de mégis az, hogy a verseink megteltek mindazzal, ami bennünket nyomasztott; az egész gyerekfejjel megemészthetetlen életanyag valahogy, legalábbis időlegesen, kifejezhetővé és le- rakhatóvá lett, mi meg visszamentünk rendes pofozkodó, csínytevő, normális gyereknek, amik egyébként lehettünk volna.

— Tulajdonképpen itt jutottál el a felszabadulásodhoz.

— Hát, ahogy vesszük. Én itt egy sokkal nagyobb és tartósabb csapdába léptem, mint amiről nekem akkor fogalmam lehetett, mert én itt jutottam el ahhoz, hogy a költészet több a szavak luxusánál, és több esztétikánál, szépségnél, meg hát mindannál, amit a költészetről el lehet mondani, hogy <a lényegét tekintve közösségi cselekedet. Sorsom, amióta emlékezni tudok, első gyerekkori emlékeimtől kezdve — de ezekre az intézeti évekre ez még fokozottabban áll — folytonosan része volt egy közösség sorsának, tehát azt kellett látnom, hogy ez az egyénileg hasznosítható gyógyszer, a vers, valahogy feltételezte vagy igényelte a közösségi vonatkozásokat is. Hogy ezek melyek, milyenek, arról persze nekem halvány sejtelmem se volt, de tizenhat éves koromban, amikor egy átmeneti kitérő után újból elkezdtem verset írni, akkor tulajdonképpen én ebbe a hurokba dugtam vissza a fejemet, már némiképpen tudatosan.

— A ciklusból idézzük fel ezt a jelenetet, amelyikben a költőként való fellépésedet, és épp a rádióban való első fellépésedet írod meg.

A KÖLTÉSZET HASZNA

Csodagyereknek elég mindennapi voltam. Nem sugárzott belőlem a mozarti báj; ha sugárzott valami is, az ostrom. Éltem — és ez volt a csoda. Három bombát kapott a házunk — mindhárom befulladt. „Jenki- dudl kipitap”: két bombázás közt a gangon, az SS-ek feje fölött fütyültem az amerikai rádió hívójelét — nem volt hallásuk, nem lőttek agyon (anyám szétpofozta a fejem a lakásban). A környéken minden ház égett — a miénk nem. Csodák, csodák, csodák. A felnőtt társadalom mindamellett a költőt becsülte berniem. A Rádióba is elvittek; magnó még nem volt, lemezre vették szavalatom. Az érzékeny szerkesztőnő kikeli magából: „ez a kis, idegbeteg pávián!” Grandpierre Emil tengerkék szemével úgy bámult, mint egy számolni tudó verebet. De titkomat nem tudta egyikük sem: tökmaggal volt teli mind a két zsebem. Ez volt a Költő Jutalma, a Tökmag Kéje — fizetség az árvaságért, pofonokért páviánokért, rádiónyilatkozatokért. Az Árnyas úton tökmaggal a számban szuszogva másztam az intézet felé. A Szegény Árva: rágtam és röfögtem. E sanda képrejtvény jelentését persze nem fejthettem meg ott a helyszínen. Máskor és más helyen pattant szét ez a buborék is. Dt bármikor s bárhol történt: mint parttól a hajó, elvált bennem a körmi a nevetéstől; én voltam a növekvő messzeség és én, aki kétfelől integettem. Gyilkos humortól hasadt meg, mint nagyfénytől a rög, a bensc pásztorjáték nyájas színtere, és nyílt meg szemem előtt a vér tükrö: szakadéka, ahol versben bomlik el a lelki hasadóanyag.

Említi ez a vers az ostromot, és te is említetted. Tulajdonképpen személyeset hogy élted át?

— Elég kalandosan, és ahogy ezt több mint harminc évvel később megtudtam ugyanabban a házban, mint Déry Tibor; legalábbis egy ideig egy házban búj tűni meg mind a ketten, méghozzá két egymással szemközti lakásban, egy udvaros ház242