Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - "Költészet és valóság" - Orbán Ottóval Gyökér a földben című versciklusáról Kabdebó Lóránt beszélget

ban, épp a mi ablakunk nézett arra az ajtóra, ahol neki ki kellett jönnie, hogyha ki akart lépni a folyosóra. Ez a Nádor utoa, ma Münnich Ferenc utca 14-es számú ház, nevezetes helyén található Pestnek, része a hajdani rendőrfőkapitányság háztömbjének, amelyiknek a foghíján egy üres telek virított több mint húsz évig, és amelyre most felépítették ezt a gyönyörűséges zöld, minek mondjam, monstruózus dobozt, Budapest egyik szépséghibáját.

— Ez ott van a Roosevelt térnél.

— Az Akadémia szomszédságában, közel a Lánchídhoz, ami azért jelentős, mert a Lánchidat akkor robbantották föl, amikor épp a pincében ültem, közel a gyertyához, és a gyertya az orrom előtt esett le a falról a pince padlójára. Ez a ház a pokolnak nemcsak a tornáca volt, hanem egy kicsit a pokol maga. Ahányszor csak gazdát cserélhetett Pesten egy ház, ez annyiszor cserélt gazdát, itt a hadseregek közül mindegyik megfordult, és mindegyiknek minden fajtája, jók, rosszak, kegyetlenek, kedvesek, követhetetlenül nemcsak egy gyerek, hanem az így-úgy életben maradt felnőttek számára is. Körülöttünk minden égett, legkedvesebb játékunk az volt, hogy még meleg repeszeket gyűjtöttünk az udvaron, ezek nagyon szépen, színesen hasadtak a robbanás után, és az volt a legértékesebb, amelyiknek a legszínesebb volt a felülete. Házunk tetején egy német géppuska volt, ezért bombáztak is bennünket, és így tovább... Ezt most órákig tudnám folytatni, a közönyösségig. Elég legyen annyi, hogy ez a ház a Dante pokla volt, de miután a Dante poklát itt egy nyolcéves gyerek járta végig, valahogy nekem úgy maradt meg az egész, mintha Dante egyben Kafka is lett volna. Mindent megértett az ember, még arról is tudtam valamilyen homályos üzenetközvetítés formájában — valószínűleg az történhetett, hogy amikor már azt hitték, alszom, akkor beszéltek valamit, olyasmiről, amit el akartak előttem titkolni —, tehát tudtam azt, mi történik a Dunaparton, hogy ott embereket ölnek meg. Ezt nem láttam, de ennek is valamilyen módon részese volam, és ha nem lettem volna, akkor is, ha csak a kapuig elmentem, halottakba botlottam, és amit ettünk, a ló, amit nagy szerencsénkre a ház előtt lőttek le... a hideg miatt a húsa elég huzamosan fogyasztható volt, így szegényt a pincébe menekített tűzhelyen megsütöttük, és nagy lakomát csaptunk belőle. Hát ennyit a családi kép fényes hátteréről.

— Néhány részletet, néhány mozzanatot ragadtunk ki a múltból, úgy, ahogy te ebben az arcképcsarnokban vezettél minket. Végül magad is az arckép- csarnoktól a ciklusod végére eljutsz egyfajta összegezés felé: egyrészt a tegnap ellentéteinek tudatosításához A rokonság című darabban, másrészt pedig az egész felszámolásához, az egészen való túllépéshez, ez lesz a Rekviem.

A ROKONSÁG

Kossuth, Bach Sándor, Teleki: ők disznót őriztek, üzletet kötöttek, arattak. Fejük fölött a nemzet története zajlott, a Tisztelt Ház ülésezett; ők voltak az isteni nép, Rousseau törvénytelen gyermekei. Verdun, Pearl Harbor, Hirosima; ők nem álltak szóba egymással évekig egy szó, egy mozdulat, egy tekintet miatt. Bordáik között átsüvített a kilőtt golyó, a vérengző történelem; ők nem tudták, miért élnek úgy, ahogy élnek. Napjaik vangonjaiban vágómarhaként utaztak a bölcsőtől a sírig. Eszméik, mint maguk: a ház, a kert, a bolt, a disznó. Ajkukon bukfencet vetett a pátosz: „Áldott, jó ember az, csak kurvás egy kicsit!” Kétféleképp is törték a magyart: németül és koldusul társalogtak. A végzet hernyóként taposta el őket; sírjuk fölött ostoba koszorúkat font a sírbeszéd „a legjobb apának”, „a legodaadóbb fiúnak”. Még szenvedésük, gyászuk is nevetség; fájdalmukban úgy makogtak mint a majmok. De hol a szerszám kibányászni azt, ami a torkukon akadt? És milyen szak243