Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - "Költészet és valóság" - Orbán Ottóval Gyökér a földben című versciklusáról Kabdebó Lóránt beszélget

osztályt, amellyel nem lelhetett mit kezdeni. Ott nem 'lehetett árát tartani, hogy egyebet ne mondjak, mert nem volt iskola, és később is az iskolánk egy olyan barakk volt, aminek egy nagyobb szélvihar elvitte a tetejét. Na már most itt iskolai fegyelmet tartani... a gyerekeket, akik a pincéből, az ostromból, képtelennél képtelenebb szörnyűségekből kerültek az iskolába, nem lehet átmenet nélkül arra kérni, hogy tegyék hátra a kezüket.

— Tehát ez a Valahol Európában szituációja.

— Az. Az hát! Az a film nem a levegőiből lett, ilyen volt a valóság. És itt ő, mint — csakugyan azt kell mondanom — lángeszű pedagógus, megtalálta az átmenetet a háborús szabadság és szörnyűség meg a valahogy mégiscsak működni képes iskola között; nem szabályszerű órákat tartott, hanem inkább mesélt nekünk, tulajdonképpen mindenről. A Balatonról, arról, hogy ott van egy halbiológiai intézet, erre valahogy emlékszem, és még száz más dologról, és a mesélós, mesélgetés 'közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz. De még ez sem oldotta meg az alaphelyzetet, hogy a tanárt itt nevelési szituációhoz egyszerűen közelíthetetlen gyerekek tömege üli körül. És akkor fölállította nekünk a költészet csapdáját, amibe mi gyanútlanul és lelkesen besétáltunk. Ez úgy történt, liögy egyik órán, azt hiszem hivatalosan magyar nyelv és irodalom óra volt, föloüvasott nekünk valamit, később tudtam meg, hogy Weöres Sándor Hangcsoportok című versét, „Ange amban ulánojje balanga janegol...” Ezek a puha, forró hangok. Felolvasta nekünk az egészet és megkérdezte, hogy mit tartunk erről. Mire mi büszkén és nyerítve mondtuk, hogy ez egy nagy marhaság, és hogy ez nem vers, mert a vers az olyan, hogy „Ej, mi a kő, tyúkanyó kend”. Tudnánk-e ilyet írni, kérdezte; hát persze, hogy tudnánk; és akkor kiderült, hogy házi feladat helyett lehet ilyet írni, akkor persze majd kiugrottunk a bőrünkből, és mindannyian elvállaltuk, hogy verset fogunk írni házi feladatként a következő órára. Ha jól emlékszem, egy gyerek volt köztünk, aki nem tudott verset írni, még ha megfeszült, akkor sem. Belőle később átmeneti időre újságíró lett, még az ötvenes évek közepetáján, aztán elveszítettem a szemem elől, nem tudom, mi van vele ma. Mi többiek viszont írtunk, nem is egyet, hanem többet, és tanárunk meg felolvastatta velünk, és aztán újból biztatott arra, hogy folytassuk tovább. Megtetszett nekünk ez a játék, és anélkül, hogy tudtuk volna, kezdtük belegyömöszölni a versibe mindazt, aminék nem volt neve, csak ott viseltük elviselhetetlen teherként saját magunkban. Érdekes módon Önmagam nem emlékszem a történetre, ezt egy későbbi jegyzetéből tudtam meg, valószínűleg azért felejthettem el, mert hogy a felszabadulással — már most a személyes felszabadulásról beszélek —, a felszabadulással együtt az emlék ás kivetődött belőlem. Az volt velem a helyzet, hogy én neurotikus gyerek voltam, búskomor, ami nem úgy értendő, hogy zokogtam és Shakespeare-t szavaltam, hanem úgy, hogy a legcsekélyebb inzultusra, amely intézetben ugye száz éri az embert naponta, bőgtem, magamba húzódtam, nem mentem játszani a többiekkel, szóval egyszerűen reménytelen eset voltam. Egyik alkalommal, talán harmadik vagy negyedik alkalommal lehetett, amikor verseket vittünk az órára, jelentkeztem, hogy föl akarok olvasni egy verset. Tanárom, akivel — ^csak mellesleg jegyzem meg — unokatestvéri kapcsolatunk addigra teljesen elhomályosodott, tanár-diák kapcsolat volt ez a javából, szóval megkérdezte, hogy miről szól a versem, és én mondtam, hogy az édesapámról. Mire ő meditált egy darabig, hogy engedje-e felolvasnom, mert attól tartott, hogy el fogom bőgni magam a többi gyerek előtt, és ez veszélyezteti az egész kísérlet eredményét. De én annyira erősködtem, hogy végül is azt mondta: na gyere. És legnagyobb meglepetésére kiálltam az osztály elé, és csengő hangon elszavaltam egy verset, ami megtalálható a... talán a Válaszban is megjelent, de abban a lapban, amit mi kiadtunk, abban biztosan tudom, hogy megjelent, valahol az egyik lapszámnak az első oldatán. Apámról, akit elvesztettem, meg valami homályos dologról, ami a pince volt, valami nagy tűz, tehát tulajdonképpen azok az emléktöredékek, amik megnyomó-