Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - "Költészet és valóság" - Orbán Ottóval Gyökér a földben című versciklusáról Kabdebó Lóránt beszélget

tőlem mélységesen idegen volt, és ez ellen már gyerekfejtjei is lázadtam volna, ha tudom, hogy mii ellen is lázadóik, és egyáltalán hogy lehet ez ellen lázadni. Így csak azt éreztem, hogy Valami borzasztó hangzott el, és én ahelyett, hogy megrendülnék valamin, amin meg kéne rendülnöm, tulajdonképpen röhögési ingert érzek. Kezdtem megsejteni valamit, hogy ez a modor, ez az egymás iránti túlzott szeretetet, tapintatot és figyelmet mutató modor voltaképpen álruha, és a közönyt rejti, vagy pedig azt a tényt, hogy itt nincsenek olyan szilárd értékek, amiket a maguk csupasz voltában érdemes lenne, vagy lehetséges lenne megmutatni.

— Édesanyád, ő túlélte az eseményeket?

— <5 túl, évekkel, még férjhez is ment később, én viszont öt évet töltöttem le egy fiúnevelő intézetben, ahol jó helyem is volt, meg ahol borzasztóan is éreztem magam. Jó "helyem volt, mert 45 májusában kerültem oda, amikor jószerivel nem volt mát ennünk otthon, és ott, ha borsófőzelóket is ettem egy évig, ehettem; igaz, utána húsz évig nem tudtam rá se nézni erre az ételre; később már káposztát is kaptunk, meg melaszt, szóval egyik étel tulajdonképpen szörnyűbb volt mint a másik, de volt mit enni. Hagy mondjam, ez az egész történet, az én félárvaságom, intézeti éveim egy könnyes dickensi történet, holott ez egy jól igazgatott és zömükben gyerekszerető nevelőkkel ellátott intézet volt.

— Hol volt ez?

— Zugligetben, helyesebben a Budakeszi úton. Fénykorában valami öt-hat telken, talán a 73-as számra emlékszem. Egy részén még ma is fiúnevelő intézet található, más részén pedig, ha jó(l tudom, most kórház van, ez az Árnyas útnak és a Budakeszi útnak a találkozásánál van; de nekünk akkoráiban legalább hat telkünk volt, ahol életkor és nemek szerint voltak csoportosítva a gyerekek; bölcsődés korú gyerektől majdhogynem felnőttig megtalálható volt minden fajta.

— És kik kerültek oda?

— Én a szerencsésebbek közé tartoztam. Volt ott olyan gyerek, akit egy égő kocsironcsból szedett ki valaki, és miután kisgyermek volt és nem emlékezett a szülei nevére, máig azt a nevet viseli, amit .megtalálója adott neki. Volt ott hozzám hasonló félárva, volt ott teljesen árva, volt ott komoly háborús sérült, és volt ott ravasz módon becsempészett úgynevezett úrigyerek is, akit. azért adtak oda, hogy fedél legyen a feje felett, és hát ugyanazért, amiért engem is, hogy legyen mit ennie. Nagyon vegyes társaság volt, nagyon vegyes a későbbi életpályájuk is, eléggé eltérő egysmástód; amennyire tudom, író egy sem lett belőlük, kivéve engem. Szétszóródtak a világban, itthon nagyon különböző pályákat futottak be; a külföldre kerültek közül, hogy csak a két szélsőséget említsem meg, az egyik gengszer- ként tűnt el valahol Párizsiban, a másik ugyanott, azt hiszem, megbecsült kórházi orvos, igazi nagymenő.

— Itt jutunk el a bevezetőben említett Válasz-beli publikációhoz, Egyik tanárotok mutatta be a folyóiratban azokat a gyerekeket, akik verset Írnak, és Így kerültél te is oda,

— Ezzel jutunk csak Igazán a családtörténet kellős közepébe, mert ez a tanárom nekem unokatestvérem volt; ebben a ciklusban ugyan más minőségében szerepel, nem nagyon hizelgő megszólítással, mint a család őrültje. Unokatestvérem volt, de féligmeddig apám helyett apám is, példaképem, és ellenpéldája annak, ami szerettem volna lenni. Örökös háborúság és szeretet volt közöttünk, de amikor először találkoztunk valamiképp független emberként, tehát az intézetben, akkor ennek a rokoni kapcsolatnak semmilyen jelentősége nem volt. Akkor inkább arról volt szó, hagy ott volt egy fiatal, és a maga módján zseniális tanár, aki kapott egy 30 főnyi

240