Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - "Költészet és valóság" - Orbán Ottóval Gyökér a földben című versciklusáról Kabdebó Lóránt beszélget
hogy ő a hihetetlen sommás szegénységből a férje révén bekerült a Beszkárthoz, és élete második felét létbiztonságban élte tie a szópilonad remiz szomszédságában, ahol anyai nagyapám azt hiszem ellenőr volt, vagy a pályamunJkáscfcnak valamilyen csoportvezetője. A másik, az apai nagyanyám, a családnak a szürrealista paródia vonulatához tartozott inkább. Valaha valami legendás vágván kellett volna, hogy mögötte álljon, de ez, amennyire én ezt a családot megismerhettem gyerekfejjel, inkább csak egy kegyes családi história lehetett, mint valóságos vagyon; a valódi vagyonnak senki sem tudott utánajárni, mert a forradalom, vagy a Ikommün idején, ahogy ők ezt nevezték egymás között, egy szélhámos valami seprű-üzletbe vagy miibe fektette az állítólagos pénzt, és a pénz elúszott, csak a legenda maradt belőle. Mind a két nagyanyám nagyon szeretett engem, és a magam módján, kissé idétlen gyerekként, aki az érzőiméit sem tudja igazából kimutatni, én is szerettem őket, csak közben éreztem, hogy itt valami Föld-nagy szakadék van, nemcsak őköz- tük, nemcsak az idő miatt, nemcsak a korkülönbség miatt, hanem minthogy ón valamiképp közvetítenék köztük, amiről persze szó sem volt. — ök túlélték 45-öt? — Mind a ketten. Anyai nagyanyámat nem sújtotta különöseibb ibalsors, őt csak az egyetemes pusztulás fenyegette, apai nagyanyám viszont üldözöttként egy fáspincében rejtőzködött valahol, nem is tudom pontosan hol, azt hiszem, hogy abban a házban, ahol laktak, heteket töltött egy rakás fa mögött. — Említed ezt a versben is, és azt is, hogy ha egyedül maradt, elhalt fiával társalgóit, akit nem engedett tanulni. — Ez az én sűrítésem, mert én itt mór tudatosan keverek két emlékképet. Egyrészt az ő emlékezését a saját tragédiájára; hogy is mondjam, először itt éreztem meg valamit, ami nekem nem tetszett. Jól tudom, hogy igen ostobán hangzik erről azt mondani, hogy nem tetszett, mert hát az apámról voilt szó, az apám volt a halott, akit gyászoltak. De a fájdalom, ami kitört ebből a hölgyből, és most nem véletlenül használom ezt a szót, az valahogy elidegenített magától a fájdalomtól, a gyásztól is. Túlságosan készen kapott eszközökkel, mondhatnám, nagyon színpadiasán folyt a gyász, és nekem, akinek, úgy éreztem, az életem dőlt romiba azzal, hogy elvesztettem apámat, ez nagyon is hangos tragédia volt. Nem tudtam kapcsolódni hozzá. Egyszerre kezdtek visszajönni különféle rég hallott mondatok; iközbevetőleg, nekem nagyon jó az emlékezetem bizonyos dolgokra, azt, hogy mit kell bevásárolni, könnyen elfelejtem, de hogy valaki mit mondott húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt, azt szinte pontosan tudom visszaidézni, és valahogy... hát egy mondatot idézek is ebben a versiben, azt, hogy „A fiamat azok a nyomorultak...” én kipontozom a végét, a mondat eredeti vége az volt, reszketeg hangon, hogy „... megöltek azok a nyomorultak”. Bár valójában ez történt, a dolog „elő volt adva”. — ő már akkor, a pincében tudta ezt? — Nem, ez nem a fáspince, ez későibibi visszaemlékezés. Én azt keverem össze, ami az ő emlékezetében is összekeveredett egy idő után, hogy őmaga mát szenvedett és hogy írni történt a családjával. A sóhaj későlbib hangzott el. Ez már akkor volt, amikor én tudatosan emlékezhettem mindarra, ami megesett velünk, tehát 13—14 éves, valahogy ilyen idős lehettem akkor, amikor ezt a sóhajt hallottam, és akkor hirtelen a régi családi vacsorák levegője ddéződött föl, ilyen mondatok: „Jaj, Te- ruskám, hogy mennyire ízlett ez a sütemény, hármat ettem meg belőle!”, amire a megszólított hölgy azt mondja: „kilencet, drágám”. Nahát a kispolgári udvariasságnak, vagy annak, <30111 ők udvariasságnak és íennlkölt érintkezési imádnák hittek, ennek a beszivárgása még abba a kétségtelenül őszinte megrendülésbe is, amit apai nagyanyám akkor érzett, amikor meghalt fiára gondolt, ez túl sók volt nekem. Ez 239
