Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - "Költészet és valóság" - Orbán Ottóval Gyökér a földben című versciklusáról Kabdebó Lóránt beszélget

rétegéből keveredett elő, annyira, hogy az anyai nagyapám illetőségét már nem is egészen pontosan tudni, a másik ág meg egy afféle 'kispolgárinak, polgárinak nevezhette zsidó család volt; szóval az, amiben az apám hitt, az tulajdonképpen már összetételében is előre vetítette a későbbi tragédiát. Később jutott eszembe az a döbbenetes dolog, hogy az apámat voltaképpen az anyám rokonsága ölte meg, persze nem szószerint ők, hanem azok a szegény emberek, akik ott, gondolom, szerencsétlenségükben és nem valami lelkesen, az őrszemélyzetet adták. Nekem a kérdés, hogy melyiket válasszam a kettő közül, ha fölmerült is, őrült és lehetetlen kérdésnek tetszett. Arra kellett rájönnöm, hogy én a kettő között nem választhatok, én legföljebb elviselhetem azt, hogy mind a kettőhöz tartozom, hogy mind a kettőhöz szoros rokonság fűz, és ezzel a felismeréssel tudhatok esetleg kezdeni valamit. Ez vitt az úgynevezett családtörténethez.

— Akkor itt most idézhetnénk ciklusodnak egyik darabját, Az ősök címűt.

Meghatott nagyzőlás őrizte hírüket. A főhelyen az ortodox vasgyárosét, aki Kossuthnak ágyút szállított, mely ténykedésével kivívta a császár fenséges rosszallását is; a Bach-korszakban állítólag börtönt szenvedett. Aztán a szobrász sors megmintázta dédanyám kebleit. E délceg hölgy egy Barabás Miklóst utánzó ecset kegyelméből évekig bámult le rám egy pesti falról. „A gyönyörű Adél” — ez volt az ő címszava a szájlexikonban. Tény és való: őzsuta-arcát még a vásznon is pírba vonta a kéjvágy és az idegbaj. Az őstörténet fejkendős hölgyeiről viszont, ki tudja miért, nem készült festmény; őket legföljebb nap-ecsettel mázolhatta barnára a nyár. Egyikük, így szólt a szájhagyomány, még öregasszony korában is letérdelt a falusi utca porába, hogy kezet csókoljón az ifjú papnak. Ez minden, ami róluk fennmaradt. Férjeikről még ennyi sem, a rögök sárkány-gyomrában rohadt porrá történetük. Csak egyikükről tudni, hogy ki volt: a történelem főrendje, a bujáki kanász. Fekete ujj, fehér kebel — a sejtekben már megfogant a bosszú kéje. Ól-bűz és fennkölt csacsogás — már főtt a zöld-fazékban a tüzes leves, a vérük, hogy szerelmükkel sózzák el a sír-ízű időt.

És most kezdjük el versedet követve ezt a történelmi, szellemi, szürrealista és tragikus nyomozást. Tulajdonképpen két véglet találkozik benned, ebből lettél. Ezt idézi ciklusodnak a következő darabja.

MÉSALLIANOE

Az volt csak a botrány, amikor valaki meglátta őket. A könyvelő urat meg azt a kis izét. Jöttek-mentek a hírnökök, mint Shakespeare színpadán, összeült a családi parlament is. Könnyes sóhajok közt született a döntés: beszélni kell a tékozló fiú fejével. „Nézd, egy ilyen még késsel-villával sem képes enni... ” De a lélek-műtét hatástalan maradt, közeledett a gyászos végkifejlet. Erre kitört a nagy nyál-háború. A névtelen levelek írásában leginkább a Zöldséges MicA, egy bulgárkertész özvegye jeleskedett; kültag persze egy jobb családban, de épp ezért serény. „Tisztelt Uram, fálydalommal kel tudatnom önnel, hogy az, akit ön Nelyéül kíván. ..” stb. Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, említést érdemel a tény, hogy a kígyó-postából hiányzott a póri „j" betű. Am a megátalkodott szív, akár a szikla; hiába ott az ősi elv és az elip- szilon. A tragédia bekövetkezett, megvolt az esküvő. Crassus és Pom- peius házába tért, anya és fiú nem szólt egymáshoz egy évig. Később a Zöldséges Mint száműzték a családból; önhatalmúlag járt el, állították. A kis izé nagy hasában már tanultam magzati szerepem. Mindez a szilárd erkölcs nercben történt, Robespierre kora és a Röhm-puccs után.

237