Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - "Költészet és valóság" - Orbán Ottóval Gyökér a földben című versciklusáról Kabdebó Lóránt beszélget

biztos, eltűnt, elbizonytalanodott, beleértve még a saját nevemet is. Nem tudtam, hogy miért kaptam. Nem szerettem soha, a keresztnevemet sem szerettem, és egyik mulatságos anekdotája az életeimnek, hogy egyszer, jóval később, már a névváltoztatásom után is húsz vagy még több évvel, Vas Istvánnal 'beszéltünk a költők nevéről, és ő azt a számomra döbbenetes megállapítást tette, hogy Orbán Ottó az egy jó név, azzal lehet írni, az nem olyan, mint Vas István. Én akkor értettem meg, hogy a nevünkkel 'mindannyiunknak van valamilyen konfliktusunk, valami olyan konfliktus lehet ez, mint amilyen a Nagy bajosé volt, aki, mint ismeretes, többször is fölpanaszolta, hogy ilyen névvel nem lehet valaki író; Nagy Lajos ezer van, tízezer, százezer... Én a nevemet azért nem szerettem, először csak ösztönösen, később tudatosan is, mert hozzákapcsolódott egy olyan környezethez, egy életstílushoz, hogy úgy mondjam, amihez nekem mélyen nem volt semmi közöm; nem is lehetett, mert hogy még nem voltom eléggé tudatos, hogy válasszak. Évekbe telt az is, amíg fölismertem, hogy ez a család, ez a hétköznapi és semmilyen különös jellegzetességet föl nem mutató csalód a maga hétköznapiságában mennyire különös, mennyire egyesíti magáiban mindazokat az erőket, amelyek a szemem láttára zúzták szét az országot, ahol megszülettem. Hogy a családtörténethez mai vitt? Az önismeret kényszere. Nemsokkal azután, miután ez a pályázati história megesett velem 'az egyetemen, vagy épp abban az időben jelent ,meg az első fordításom is, úgy emlékszem, a Whitman kötetben, és akkor egyszerre el kellett döntenem, hogy hogyan akarok tovább létezni, más néven akarok-e publikálni, és lesz egy polgári nevem is, vagy pedig az egész kérdéskört meghaladom azzal, hogy egységesítem a kettőt, így döntöttem, és a telefonkönyvből kereszteltem el magamat, ha jól emlékszem, azzal a 'megfontolással, hogy ez viszonylag ritka név, és hogy egy ilyen, számomra még ima is idegenül hangzó keresztnevet, amit jószerivel még becézni sem lehet, talán az alliterácdó átmenthet az elvdiselhetőség tartományába. Így lettem Orbán Ottó, és azt hittem, hogy ezzel elintéződött a dolog, ami persze naivitás volt, erről szó sem lehetett, de hogy mennyire nem, arra csak évekkel később jöttem rá, mert itt egy nagy kitérő következik, úgy mondhatnám, hogy a költői iskola és kísérletezés kitérője, hogy ezt megjárva szembekerülhessek a családom történetével, ennek a prózaiságával és mindennapiságával. Ehhez először meg kellett tanulnom fogalmazni, ahhoz pedig tettem egy elég nagy, több évig tartó kitérőit, az egyszerűség kedvéért úgy mondhatom, hogy a szürrealista költészet és a költői látomás irányába.

— És innen visszatérve jutottál el ehhez az emlékező, ironikus realista prózavershez?

— Hát, hogy is mondjam, realista, az túlzottan egyszerűvé teszi a dolgot. Realista, mert hát az anyaga jószerivel semmi más, mint az életrajzom, meg a családom történetének azok az említésre sem méltó eseményei, amelyek mögött folytonosan ott van a háború, a pusztulás, meg az egyes életsorsoknak a kü'lön-külön tragédiája. De egyben ez szürrealista vers is, méghozzá a lényegét Itekintve szürrealista, mert a történet maga szürrealista. Az eszméknek a története. Apám egész élete, hogy ő mit hitt, miiben bízott; emlékszem, jóval későlbb, már a háború után sok-sok évvel, régi iratok között találtam meg a menetszázadból postára adott tábori levelezőlapjait; ők maguk azt hiszem, már valamerre a nyugati határszél felé tartottak, ahol ő nemsokára eléggé kegyetlen körülmények között meghalt. És a levelezőlapon valami ilyesmi volt, hogy jó az isten, majd megsegít minket, és majd vigyáz a mi kis fiúnkra, és akkor valahogy megcsapott a bizakodásnak a... nem a pátosza, hanem a szerencsétlen naivitása, hogy miiben volt kénytelen hinni, és miiben akart hinni akikor, amikor dörzsöltebb embereiknek csak egy gondjuk volt már: hogy bújhatnának el, hogy vészelhetnék még át azt a néhány hetet, ami a túléléshez kell, mert mindenki azt 'hitte, hogy csak annyi kell. Na most, hogy mondjam, azok az értékek, amikben ő hitt, a vallás meg a család... kétféle társadalmi réteg, de még az osztály se lenne erős túlzás, mert az anyám családja a szegénységnek a legmélyebb mély236