Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXXIV. (életrajzi esszé)

tál tisztnek tehát vagy gazdag „arát” kell keresnie, vagy éveken át várni a maga­sabb rendfokozatra. Egyik sem szerelmeseknek való megoldás. Van persze egy harmadik is: kilépni a hadseregből. De ez abban az időben egzisztenciális öngyilkosság. Hisz épp 1932 nyarán röppent fel a hírlapi kacsa: ál­lamközi megállapodás született, amely szeriint állástalan magyar diplomások ván­dorolhatnak ki egy Csendes-óceáni lakatlan szigetre, s a brit hatóságok nemcsak területet adnak a robinsoni honfoglaláshoz, de a szükséges felszerelést is biztosít­ják. A képtelen hír nyomán pár nap alatt hatszáz jelentkező akadt... Az állástalan diplomásoktól, érettségizett középosztálybeliektől hemzsegő or­szágban a Lúd ovi ka Akadémia oklevele a szűkös, de biztos kenyeret jelentette, de ugyanekkor semmiféle polgári foglalkozásra nem képesített. Oesterreicher hadnagy gyors csömörét — nem a hivatástól, de a velejáró „ope- rettes életformától” — a szerelem idézi elő; egyetemi leckekönyve pedig egyelőre csak igen-igen távoli reményét nyújtja a „kényszerpályáról” való letérésnek. S ott van még a „Caipuilet-Montague”-ellentét: a szülők ellenszenve az „egynemű” csa­ládba betolakodó „idegennel” szemben. De ezen túl is: a lányos apa szemében az egyenruhás Oesterreich er György „házasságképtelen” a kaució miatt, uniformis nél­kül pedig egyszerűen „kétes egzisztencia”; de a másik apa is csak haraggal gon­dolhat a „koldus zsidólányra”, aki kerékbetörni készül a fia induló karrierjét. De úgy látszik, Oesterreicher hadnagy valóiban elszánta magát: megmutatja, hogy lesz akarata a sorsa alakításához. Három nappal a hétfőd levél után, október 27-én már ezeket írja a lánynak: „Ebiben a percben fejeztem be a sorsdöntő leve­let haza. Itt fekszik előttem az asztalon, a tizenhat oldal majd szétrepeszti a borí­tékot. Ha kedvelném a történelmi pózokat, most azt mondhatnám: ’Alea jacta est!’ Olyan könnyűnek érzem magam, hogy szinte jókedvű vagyok, és az az érzésem, hogy jól fog sikerülni a dolog. Bár úgy lenne! Mindent, mindent megírtam, és tel­jesen őszinte voltam... Minden erőmet összeszedtem, hogy minél érthetőbben és világosabban értessem meg magam, és nagyon tárgyilagos és józan voltam, nehogy azt a látszatot keltse a levelem, mintha abnormális állapotban írtam volna. Remé­lem, sikerült. Nem is haza címeztem, mert akkor esetleg először Édesanyám kezébe került volna, és nála igen sokat számít az első impresszió, és esetleg nagyon meg­viselte volna. Inkább az Apám hivatalába címeztem. Most pedig izgatottan várom a választ... Nagyon szeretném már tudni, hogy fogadják, és vájjon megértik-e, amit írtam.” A sorok mögött érezni a megkönnyebbülést, az elégedettséget: megtette, meg tudta tenni! De az is kiderül tüstént: nem táplál túlzott reményeket; gyanakszik — később kiderül: csöppet sem alaptalanul —, hogy apja megpróbálja majd eljátszani az öreg Duvai szerepét a Kaméliás hölgyből: „Dacára optimista érzéseimnek, na­gyon valószínű, hogy Apám ezek után Magával szeretne beszélni, akár csak azért, hogy megismerje, akár esetleg azért, hogy befolyásolja. Mindenféleképpen: ha tény­leg rákerülne a sor, legyen nyugodt, érti, Édes: abszolút nyugodt, őszinte, és ami a legfontosabb, bízzon bennem, semmit ne tegyen és semmit ne határozzon el, mielőtt nekem nem ír és engem meg nem hallgat. Ez nagyon fontos, és úgy veszem, mint­ha már meg is ígérte volna. Igen?” Érezni: tart az apjától, tudja, hogy az meggyőzően képes alakítani az áldoza­tot követelő szülő szerepét, s fél, hogy a lány — érzékeny, amellett „reális” pesz- szimizmusra hajló alkat — engedni talál. Annál is inkább, mert a nyomás kettős: saját családija is ellenzi ezt a kapcsolatot. A levélíró szinte szuggerál, mint pár nappal előbb, amikor Pécsre hívta a lányt: „Tehát most már, miután eldöntöttem a dolgot, nem szabad cserbenhagynia, édes Katókám, sem félelemből, sem pedig rosszul értelmezett jóakaratból — mert valószínű, hogy erről az oldalról próbálják majd befolyásolni. Érti, Drágám, mit akarok mondani? Bízzon bennem, mint én bízom Magában... Lehet, hogy abban a hiszemben, hogy nekem tesznek jót, eset­leg minden eszközzel, mindenféle intrikákkal igyekeznek éket verni közénk. Ne higyjen senkinek, csak nekem, mint ahogy én sem hiszek másnak, csak és kizáró­lag Magának. Válaszoljon azonnal, és ha valami kétsége van, kérdezzen.. 231

Next

/
Thumbnails
Contents