Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXXIV. (életrajzi esszé)

A hang szuggesztív, de nyoma sincs a „donjuani” technikának; a mondatok sem torlódnak, a stílus világos, nyugodt: vége a zűrzavarnak. A fiatal ember tíz nap alatt érzelmileg férfivá érett.

Nem tudni, mi volt a szülőknek írt levélben. Az bizonyosan, hogy a szerelem komoly, ő a lányt feleségül akarja. Távlati vagy szükségmegoldásként említi talán a hadseregből váló kilépést, ismertetve az egyetemmel kapcsolatos terveit. Az írás hangneme aligha ultimátumszerű: bizonyára megértést kér, türelmet, talán segítséget.

Csütörtökön írja a levelet, az apa szombaton Pécsre látogat. Kínos, talán viharos lehetett a beszélgetés, megnyugvást nem hozott, de úgy látszik, egyikük sem akarta kenyértörésre vinni a dolgot. Apa és fiú valószínűleg a maga szövetségesének vélte az időt a másik ellenében.

Másnap: vasárnap, október 30.

Oesterreidher hadnagy szolgálatban van, estefelé levelet ír a kedvesének: „A laktanya csendesebb, békésebb, mint máskor, az irodában egyedül ülök, ha kinézek az ablakon, már csak sziluetteket látni, felettem az emeleten valami nagyon nekibúsult tüzér fütyörészik vontatott melódiákat; az a tipikus őszi délutáni hangulat, amikor olyan magától értetődő természetességgel ül össze két ember a szürkülő ablak mellé, és anélkül, hogy egymás arcát tisztán látnák, vagy talán éppen azért, halkan megindul a beszélgetés ...”

Délelőtt esküdtek föl az újoncok, az első sorvány, amelyik az ő keze alól került ki: „Darnay kis beszédet tartott, hogy most ők is felelősek a történelem alakulásáért, és hogy minden körülmények között meg kell tartani esküjüket stb., stb. Egy ember sírvafakadt, egy meg a hosszú állástól és az ünnepélyes atmoszférától meghatva, amibe eddigi jeltelen nyomorú élete hirtelen belekerült: elájult!”

De ő is meghatott egy kicsit, látszik. Csak most derül ki, hogy magánéleti gondok, társadalmi utálkodzások ellenére, érzelmi viharok közepette is jutott figyelméből a környező világra. Újoncairól ír hosszasan, az életükről, kitudakolt otthoni körülményekről; riasztja „e szegény, primitív emberek” tompasága — némelyik azt sem tudja, mennyi lehet körülbelül egy perc, s van, aki úgy véli, kilenc és fél tíz között másfél óra az időkülönbség! —, de szívesen hallgatja „naiv dalaikat”, sőt: szégyellősen, elfordulva velük dúdol a kiképzés cigarettaszüneteiben, s felfedezni véli szemükben a „kutyahűséget”.

Nagyon messze van a katonáitól, de ismerni szeretné őket, s akarja, hogy szeressék: „Mostanában már kezdi énekelni, hogy Nincs szebb kislány a pécsi kislánynál, I Nincs jobb ember a mi hadnagy urunknál. / Jobb szemére vágja a tiszti csákóját, / Szabadságra ereszti a szakaszát... És ilyenkor röhögve oldalpillantásokat vetnek rám, talán úgy gondolják, hogy rögtön szabadságra küldöm őket.”

Beszámol arról is, hogy a szomszédiban, a huszároknál egy legény felakasztotta magát, s hozzáfűzi, egy kis mélabúval: „Azt mondják, szerelmes volt, és nem bírta ki.” De abban már megint van egy kis dicsekvés, hogy megemlíti: az ő újoncai között is akadt egy, aki öngyilkossággal fenyegetőzött, amikor áthelyezték egy másik szakaszhoz. „Aztán beszéltem vele, és magamban nevetni kellett, mikor ünnepélyesen hangoztattam neki, hogy a katona ott szolgál, ahová állítják. Azt hiszi — mondtam —, hogy én nem szolgálnék szívesebben Pesten? Mégsem akasztom fel magam, és már hogy megszerettem Pécsett!”

Aztán hozzáfűzi, jókedvűen: „Ekkorát is már rég nem hazudtam!”

Különös levél. Hisz csak tegnap zajlott le a nagy összecsapás apa és fiú között. Erre még utalás nincs, a hang könnyed, felszabadult: az érzelmek zűrzavarában vergődő fiatalember egyszerre a világ felé fordul, sőt: a humorát is megtalálja. Mi más lehet a magyarázat, mint a megkönnyebbülés: sikerült legyőznie a „megalkuvás bűnét”, tudott cselekedni a „saját esztétikája és etikája szerint”, a „korhadt és elmaradott törvények” ellenében; a kocka — ahogy három nappal előbb írta — el van vetve ...

232