Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXXIV. (életrajzi esszé)
ezért hiszek benne, hogy kell, hogy mi egymáséi lehessünk, akárhogy is, de kell... Mert ez többet jelent most már, mint a kettőnk ügye — ha ugyain nekem valami jelenthet többet —, ha ebiben csalatkozom, akkor bennem és körülöttem egy világ dől össze, amire az egész világnézetem és egyéniségem építve van... Ebben csalatkozni olyan megrázkódtatást jelentene, hogy nem hiszem, maradna annyi belőlem, amire valami újat lehetne építeni.” Már-már elfelejti, hogy a levél szerelmes vallomásnak indult. Mint írja, hisz abban, hogy „minden ember megérdemli a sorsát”, s hogy bűneink a sorsunkban bosszulják meg magukat. Nem, ő nem olyasféle bűnökre gondol, amelyeket általában bűnöknek tartanak az „ember tákolta, korhadt, és mert nem elég rugalmas, mindig elmaradott” törvények szerint, hanem azokra, amelyeket saját egyéniségünk „etikája és esztétikája”, a bennünk élő „abszolút igazság” ellen vétünk... 23 éves fiatal ember naiv „életfilozófiája”? Igen; de mutatja a jellem fejlődésének útját, s azt is, hogyan fonódik össze mind erősebben a szerelem a világ egyéb dolgaival: „Ez többet jelent most már, mint a kettőnk ügye ...” Az elkövetkező évek meghatározó mondata ez. Bűnösnek mondja magát: kevés az akarata ahhoz, hogy a saját életét élje. De harcolni akar: „Nem nyugszom bele a saját gyengeségembe, hanem mindig és újból elölről kezdem; már ez is megérdemli, hogy elérjem a célom.” Hozzáteszi aztán, most már a kedves megnyugtatására: „Minden gyengeségem dacára is lehet bennem bízni, tapasztalni fogja.” Ezzel végleg vissza is talál a szerelmi szálhoz, hűtlenségét vallja, őszinteségét a töredelemmel bizonyítandó: „Nem szívesen írom le, de mivel gondoltam most rá, nem akarom elhallgatni... Mióta szeretem Magát, tehát tavaly november óta csak egyetlenegyszer — nem találok hirtelen más kifejezést — csaltam meg. (Talán csodálkozik a kifejezésen, de én nagyon úgy éreztem.) Akkor, amikor a nagygyakorlatról hazajöttem, és minden percem és gondolatom csak a Magáé volt... és nem találtam otthon sem első , nap, sem másnap délelőtt, sem este telefonon ... Nagyon-nagyon el voltam akkor keseredve, nagyon fájt, kimondhatatlanul, és egy olyan kétségbeesett minden-mindegy hangulatban tettem meg, és utána rögtön megbántam... Csakis a teljes egyensúlyomból való kizökkents volt az, ami lehetségessé tette, hogy egyszer megtörténjen.” Idestova egy éve tart tehát ez a szerelem. Oesterre'iöher György ekkor már negyedéves akadémikus, „kényszerpályán” mozog, mind közelebb a tiszti hivatáshoz. S ahogy mélyül a szerelem, úgy kezdi kísérteni a visszafordulás, vagy inkább a „pályamódosítás” gondolata. Csakhogy ez szinte lehetetlennek látszik. De egyáltalán miért van szükség pályamódosításra? Hisz ez az időszak a HortJhy-rendszer „liberális” .periódusa: csillapodott a 20-as évek vehemens „tájvédelme”, s csak később bontakozik ki az a hivatalos antiszemitizmus, amely az évtized végének zsidótörvényeihez vezet. Az „izraelita honpolgárok” még fegyverrel szolgálnak a hadseregben, az önkéntesi év végén tartalékos tisztek is lehetnek, sőt a hivatásos állományban is akadnak nem „tiszta árja” származásúak, igaz, csekély számban. A vegyes' házasságot sem tiltják, sok magasrangú tisztnek van zsidó felesége. A lány „fajisága” tehát ebben az időben még nem látszik leküzdhetetlen akadálynak, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a tisztikar igen nagy része antiszemita beállítottságú. A legfőbb akadály: anyagi természetű. Katonatiszt csakis úgy kaphatja meg a nősülési engedélyt, ha a menyasszony hozzátartozói le tudják tenni az óvadékot — pénz, értékpapírok, ingatlanjövedelem —, amelynek kamatai biztosítják a jövendő tiszti család számára azt az „állásszerű” életszínvonalat, amelyhez a kincstártól kapott „havidíj” önmagában nem volna elegendő. Következik ebből, hogy minél alacsonyabb a rendfokozat, annál nagyobb kaució kívántatik: hadnagyot „vásárolni” drágább mulatság, mint századost. A fia230
