Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXXIV. (életrajzi esszé)
vasárnap, mert szeretném, mert akarom, mert le kell jönnie! Mert kell, hogy lássam, hogy beszéljek Magával, és ne törődjön a bástyáival, amik mesterségesek, érti? .. Most egy kis „ideológia” következük, némi ijesztgetéssel: „Minden körülbástyázás gyávaság, félelem a küzdelemtől... És ne felejtse el, drága Kata, hogy mindenki, aki fallal veszi körül magát — egyedül marad ...” Most pedig az ultimátum: „Vagy-vagy! Vagy Maga is úgy gondolja, hogy megtaláltuk egymást, és akkor félre minden kellemetlen gondolattal és előítélettel, és akkor nem sajnálja, hogy elveket kell feláldoznia; vagy nem találja úgy, és akkor nincs veszély, keményen és biztosan állnak az elvei — de idegenek, ismeretlen tévelygők vagyunk, akik nem találtuk meg egymást.” De tüstént enyhül a szigorúság, a rábeszélő gyöngédség hangjai következnek: „Tudom, hogy nem így van, tudom, hogy csak a régi és korhadt elvek tehetetlensége az, ami leköti és megköti, tudom, hogy csak vonakodik megszabadulni tőlük, mert megszokta őket, mert Magához idomultak és kényelmesek voltak... Tehát: jöjjön le, Édes, vasárnap okvetlenül, mégpedig ha csak lehet, egyedül, mert szeretném, ha egész nap csak az enyém lenne, úgyis kevés az idő ...” Már csak a végrehajtási intézkedés van hátra: 5.40-kor indulás a Keletiből, a vonat Pécsett vian 10.20-kor; ő egyenruhában várakozik az állomáson, ha a tolongásban elkerülnék egymást, a tömeg oszlása után a peronon találkoznak. Visszamenőt este 6 után, érkezés a Keletibe: 10.20-kor, nyolc óra marad tehát az együtt- létre. A levél, marciális szóképeivel, lehetne akár egy hadnagyi uniformisba bújt 23 éves Don Juan csábító manővere is; legföljebb a torlódó, kapkodó mondatok árulkodnak belső zaklatottságról. De a következő — ez ama bizonyos vasárnapot követő hétfőn, október 24-ón kelt — már többet mutat. A szöveg: „régi dalija a szerelmeseknek”, tele a „néhány évezred óta szüntelen” megújuló, örök banalitás; kiderül belőle, hogy a ravasz Don Juan igazából túlhabzó, boldog-boldogtalan ifjú Romeo. „Állandóan megakad a toliam, mert nem vagyok képes ebből az érzésmasszából még egy szilánkot sem szavakba pattintani... Édesem, mikor tegnap este elment, nem szégyellem bevallani, de sírni tudtam volna. Rettenetes volt látni, hogy távolodik mindig jobban és jobban, már nem láttam az édes arcát, az alakja is elveszett, még félig öntudatlanul mondogattam magamban: még elérném, még felugorhatnék ... De amikor a kerekek zakatolása végleg felvette az ütemet, és már az utolsó kocsi vörös lámpája is kezdett mindig-mindig kisebbedni, akkor éreztem csak igazán, hogy most már hiába minden, visszavonhatatlanul egyedül maradtam a sínek és az ordítozó tömeg között... Végre elindulok, de folyton vissza kell néznem, nem tudok, érti Édes, nem tudok elszakadni, valami húz vissza, nem merek hazamenni, félek az ürességtől, és olyan furcsa, olyan hihetetlen, hogy egy fél órával ezelőtt még itt volt a karomban, hallottam a hangját, láttam az arcát... Este megpróbáltam erőszakolni magam, nem ment: ötször kinyitottam az újságot, végül eldobtam, undorodtam a betűktől, mindentől, ami visszaráncigálna a külvilágba, Félig ébren, félig álmodva ment el az éjszakám. Fél kettőkor hirtelen felébredtem, gondoltam, most érhetett haza, olyan nehéz lett a szívem, sokáig nem tudtam elaludni. Gondolt talán rám, Édesem?” Hirtelen változik a hang: szorongás, keserűség, majd elszánt „fatalista optimizmus” következik, szinte indokolatlanul ez is, az is: „És ugye, Drágám, most tulajdonképpen boldognak kellene lennem és örülnöm kellene, és valahogy nagyon szomorú és levert vagyok, mintha belém oltott volna valamit a Maga pesszimizmusából... Állandóan az a kérdés dörömböl az agyamban, miért? miért kell ennek így lenni, mikor semmi bűnünk, miért vagyunk így kiszolgáltatva valami vak dolognak kényére-kedvére? ... Tudja, Édes kicsikém, hogy milyen vakon hiszek valami felsőbbrendű igazságosságban, és hiszek abban, hogy ok és cél nélkül semmi nem történik, és minden úgy helyes és jó, ahogy éppen történik... És ez a hitem, azt hiszem, az énemnek a legerősebb alapja, ha ez ösz- szedőlne, nem sok maradna belőlem. Ezért nem szabad meginognia a hitemnek, 229
